Öt lépcsőt terveztek a Tiszára, kettő lett belőle. A Kiskörei Vízlépcső és Öntözőrendszert - a tiszalöki utáni másodikat - 1967-ben kezdték építeni és 1973-ban adták át. Íme a korabeli Európa legnagyobb síkvidéki tározójának története.

A neve is elárulja, amire ma már kevesen emlékeznek, hogy a létesítmény legeslegfőbb funkciója az öntözés lett volna. Miután az ország termőterületének túlnyomó részét a hatvanas évek elejére beerőszakolták a nagyüzemekbe, a nagyüzemi mezőgazdálkodás feltételeinek megteremtése került a tervgazdálkodók figyelmének homlokterébe. Az uralkodó felfogás az volt, hogy mi diktálunk, nem a természet. Megteremtjük a hiányzó természeti feltételeket, kerül, amibe kerül. Ahol a legkevesebb a csapadék, oda hatalmas öntözőrendszert építünk, és akkor a nagyon vízigényes rizstermelés is remekül megy majd az Alföld nagyon csapadékszegény középső részén.

Így épült meg a kor Európájának legnagyobb síkvidéki tározója, melynek sokáig nem is volt rendes neve. A szocializmus végstádiumában aztán eljutottak odáig, hogy mégsem lehet turisztikailag, idegenforgalmilag megfelelőképp menedzselni azt a szép darab vizet, amíg poétikusan a Kiskörei Vízlépcső Tározójának (becenevén Kiskörei Tározónak) hívják őt. Pályázatot írtak ki, 1600 javaslat érkezett be, ezek közül sikerült kiválasztani a legelmésebbet: Tisza-tó!

A vízlépcsőnek az elsődleges funkcióján kívül volt még sok másodlagosa is. Árvízvédelem, belvízrendezés, hajózhatóság, egy kis (tényleg kicsi) áramtermelés és össznépi pancsolás. A szocialista sajtó lelkesen hirdette, hogy ezentúl az Alföldnek is lesz Balatonja, négyszer-ötször akkora, mint a Velencei-tó, tömegesen fog itt üdülni a nép, és derék kétkezi dolgozóknak parcelláznak majd a partján olcsó telkeket.

Szépen félretolták az aggályoskodó szakembereket, akik arra figyelmeztettek, hogy egyszerre ennyi célnak nem tud egy létesítmény maradéktalanul megfelelni, mert a célok részben ütik egymást, s meg kellene határozni, mit, minek a rovására preferálnak, ezt szépen be kellene vallani, ahelyett, hogy beleringatnák a térség lakosságát abba az illúzióba, hogy a Vízlépcső mindenkinek és mindenre jó lesz. 

Dégen Imre államtitkár, az Országos Vízügyi Hivatal elnöke mindenkit megnyugtatott: „elmélyült gondos, műszaki, agrárgazdasági, közgazdasági tanulmányok kidolgozása előzte meg" a beruházás elindítását. Környezeti hatásokat vizsgáló tanulmányokról említést sem tett. Nem véletlenül. A magyarországi ökológia atyja, az első ökológiai tanszék megszervezője, Jakucs Pál professzor nyilatkozata szerint az ő észrevételeiket teljességgel mellőzték. Nem törődtek például azzal sem, milyen hatásai vannak annak, ha az elárasztott területek jelentős része igen sekély.  A nagy építkezési hajszában csak úgy egyszerűen kidöntögették a fákat, a tönköket pedig nagyrészt ott hagyták, kinőttek a sarjak, egész kis dzsungel keletkezett a tározó területének jelentős részén, mire ráeresztették a vizet, és hatalmas tömegű szervesanyag került így víz alá. Utólag kísérletezték ki a Vitukiban, hogyan lehet a pangó vizeket megmozgatni. Sok-sok pénzt öltek bele a korrekciós műveletekbe, mire azok hosszú idő múltán az öngyógyító természettel együtt megjavították az ökológiai viszonyokat. Más lett az eredmény, mint amit egykoron terveztek, de valami lett.

Voltak szövetkezetek, melyeknek a vízlépcső előnyeiből jutott több, voltak, amelyeknek a hátrányaiból. Az abádszalóki Lenin szövetkezetnek például a talajvízszint-emelkedés és a másodlagos szikesedés jutott, és sok éven át panaszkodtak, hogy nem nagyon segít rajtuk senki.

Nagy László, az OVH mérnöke 1981-ben megállapította, hogy, akárcsak a Keleti és a Nyugati főcsatorna mellett, a kiskörei tározó mellett is megfigyelhető az „elvizesedési folyamat", és bizony a talajra gyakorolt kedvezőtlen hatást a tervezés során sokkal gondosabban figyelembe kellett volna venni. Valamelyest azért figyelembe vették, ahol megépült és előírás szerint üzemelt az ún. megcsapoló-rendszer, ott nem volt baj, csak nem épült meg és nem üzemelt előírás szerint mindenhol.  Vincze Oszkár, az OVH sajtóosztályának a vezetője leszögezte, hogy ha a „járulékos és kiegészítő beruházásokról kellő szinkronitásban nem gondoskodunk, hasonló káros helyzetet teremtünk, mint korábban, számos nagyberuházás során". A tervgazdálkodásban mindig és törvényszerűen ilyen helyzetek keletkeznek, hiszen a politikai szempont, a látvány, a tervteljesítés, az átadás időpontja a fő szempont, a gazdaságosság, a működőképesség ehhez képest mellékes.  Meg is állapították utólag, hogy a „főműkapacitás jelentős mértékű kihasználatlansága jelentkezett".

Szígyártó Zoltán, a Vituki tudományos tanácsadója így foglalta össze a helyzetet: „a vízlépcső megépítése előtt összegyűjtötték az adatokat, hogy mennyi az öntözési igény. A dolog akkor döglött be, amikor ezt az igényt realizálni kellett volna." A szocialista tervgazdaságban nem piackutatás folyik, nem anyagi felelősséggel járó szándéknyilatkozatok, megrendelések összegződnek, hanem semmire sem kötelező, politikailag befolyásolt bemondások, amelyekért senki nem vállal felelősséget.

Nem volt sem pénz, sem igény az öntözéses gazdálkodás olyan nagymértékű kiterjesztésére, amire a vízlépcsőt tervezték. Nem is készültek el az öntözéshez szükséges beruházások, megközelítőleg sem volt akkora kereslet az öntözővízre, amekkora kínálatot (300 ezer hektárra valót) a vízlépcső teremtett. Tudniillik az öntözés nem érte meg.  Nem hozta be, amibe került. Amikor 1980-ban az öntözővíz szinte névleges árát a hatszorosára emelték, akkor már végképp nem. Akkor országos szinten is szépen lecsökkent az öntözött területek nagysága, s akkor már Kovács Györgyig, a VITUKI főigazgatójáig bezárólag sokan fölhívták a figyelmet az öntözéses gazdálkodás ökológiai veszélyeire is.

Nincs felelős, mindenki egymásra mutogat, „végeláthatatlan egyeztetések kellenek a legapróbb döntésekhez is... Mintha ketrecben kellene teniszezni." Így foglalta össze a helyzetet Szígyártó Zoltán.

Tisza-tavi útjelzők a nádasban

„Ekkora víz – és mekkora csendesség" – állapította meg 1981-ben a Magyar Hírlap újságírója, amikor ránézett a tározó hatalmas víztükrére. Mert hát a tervgazdálkodás korában az idegenforgalmi, turisztikai, üdültetési lehetőségek is túlnyomórészt kihasználatlanok maradtak. Az államnak elfogyott a pénze, mert elköltötte olyan, soha meg nem térülő beruházásokra, mint amilyen a kiskörei öntözőrendszer volt, ezért aztán infrastrukturára, szolgáltatói beruházásokra nem futotta, nagyobb magánbefektetőket pedig a szocializmus nem tűr el.  A leendő Tisza-tó a méretéhez és lehetőségeihez képest sokáig kihalt volt, inkább csak a horgászok vették birtokba, de azok sem annyian, amennyit a szép halállomány boldoggá tehetett volna.

A beruházás harmadik üteme, mely a vízmélységet másfél méterrel, a víztükröt pedig a duplájára emelte volna, már elmaradt. A vásárosnaményi, a záhonyi, a csongrádi vízlépcső sem épült meg. Hála az égnek!

Telt-múlt az idő. Jelentős késéssel bár, de pótolták a pótlandókat, leírták a leírandókat. És elfelejtették az elfelejtendőket. Hogy mi lett volna a beruházás célja, mit képzeltek a megtérüléséről, milyen orbitális hibákat követtek el, milyen rengeteg pénzbe-kárba került mindez, s kik voltak érte felelősek. Ma már lehet mutogatni a madaraknak, halaknak, üdülőknek kedves Tisza-tavat.

A vízügy központi intézményei, az OVH, a VITUKI fent idézett szakembereit Vargha János szólaltatta meg „Betonpillér oldalra dőlve" című riportjában, a Kortárs 1982/5. számában. Mert akkor még szóba álltak, szóba állhattak vele.

Vargha így összegzi a helyzetet: „A gépezet lassan mozdul, de mozdul. Kikotortak néhány öblítőcsatornát, tavalyelőtt már eltűntek a kékalgák, a tározó északi részét birtokba vették a vízimadarak. Egyes vélemények szerint Kiskörének ez a legfőbb haszna, visszavarázsolt valamit a múlt századi ármentesítés során elpusztított vízivilágból."