Míg a legtöbb ízeltlábú a tél közeledtével elpusztul vagy menedéket keres, hogy átvészelhesse a viszontagságokkal teli hideg időszakot, addig néhány faj kifejezetten ilyenkor érzi elemében magát.

Ha enyhébb, derűs téli napokon kilátogatunk középhegységeinkbe, és patakok mentén, mohos sziklák között kirándulunk, van esélyünk, hogy belebotlunk az olvadó hó felszínén szaladgáló, mohapárnák rejtekébe menekülő alig fél centis rovarokba, melyek meglehetősen bizarr látványt nyújtanak januárban.

Ha közelebbről szemügyre vesszük ezeket a bronzosan csillogó apróságokat, feltűnhet, hogy kisebb-nagyobb ugrásokkal próbálnak biztonságos távolságba kerülni tőlünk. Ennek a jelenségnek nyilvánvalóan köze van az elnevezésükhöz, hiszen mi másnak keresztelhetnénk egy ugró lényt, mint tücsöknek, ha pedig havon él, miért is ne lenne hótücsök? Az angol elnevezés hasonló alapokon nyugszik, de egy sokkal barátságtalanabb alternatívát kínál: „snow flea” (vagyis hóbolha). Valójában a hótücskök (Boreidae család) nem ciripelnek nyári estéken, nem szívnak vért, hanem békésen legelésznek a téli mohamezőkön. Nem állnak rokonságban a tücskökkel, és a széles körben elfogadott rendszer szerint legközelebbi hazai rokonaik a szintén félrevezető nevű skorpiólegyek (Panorpidae család), amelyek hímjeinek utolsó, visszahajlott, módosult potrohszelvényei valóban hasonlítanak a skorpiók elvékonyodó, megnyúlt potrohvégéhez, de épp annyira nem legyek, ahogy a hótücskök sem tücskök (sokkal közelebbi rokonai például a fátyolkáknak). A skorpiólegyek és hótücskök is a csőrösrovarok (Mecoptera) rendjébe tartoznak, közös jellemzőjük a megnyúlt, csőrszerűvé módosult szájszerv. Egyes kutatók azonban úgy gondolják, hogy a hótücskök közelebbi rokonságban állnak a bolhákkal, mint a skorpiólegyekkel, tehát a „hóbolha” elnevezés akár indokolt is lehet.

A hótücskök nem egyszerűen télen is aktív ízeltlábúak, hanem kifejezetten téli lények. Az északi félgömbön elsődlegesen a szubarktikus klímájú területeken fordulnak elő, de a tundrától és tajgától délre, hegyvidéki, középhegységi erdeinkben is megtalálhatók, Magyarországon rendszeresen találkozok velük a Pilisben. Hazánkban novembertől márciusig láthatunk imágókat, tavaszra a kifejlett példányok elpusztulnak, lárváik pedig rejtetten fejlődnek és táplálkoznak a mohapárnákban. Az egész évben hideg területeken – például magashegységekben – azonban még a nyár beköszöntével is találhatunk kifejlett egyedeket.

Annak ellenére, hogy a hótücskök fordított életet élnek, vagyis az ízeltlábúak nagy többségével ellentétben imágóik a téli szezonban aktívak, viszonylag rosszul tűrik a hideget, kiváltképp a keményebb fagyokat. -3, -5oC hőmérséklet alatt fagyvédett zugokba, talajrepedésekbe húzódva pihennek, csak az enyhébb téli napokon, hóolvadáskor bújnak elő táplálkozni és szaporodni. Sötét színezetük hozzájárul ahhoz, hogy könnyebben felmelegedjenek a napsütésben, hiszen a megfelelő „üzemi hőmérséklet” létfontosságú a kellően gyors mozgáshoz, legyen szó akár pártalálásról akár ragadozók elől való menekülésről.

Azok, akik előszeretettel sétálnak nyári, őszi hajnalokon erdőn és mezőn, minden bizonnyal láttak már harmatcseppektől roskadozó, ébredező ízeltlábúakat, szárnyait rezgető lódarazsat vagy szendert. A repülés a rovarok számára olyan jelentős igénybevétel, amely előtt izmaikat feltétlenül be kell melegíteniük, máskülönben, „hideg motorral” könnyen zuhanásba torkollhat a manőver. Télen ez a bemelegítés különösen hosszadalmas és energiaigényes feladat, az enyhébb téli napokon néhány légy hosszú órákig napozhat házaink falán annak érdekében, hogy képes legyen egy-két lomha kört repülni udvarunkon. A hótücskök szárnyai valószínűleg éppen azért redukálódtak, mert a téli hónapok alatt óriási idő- és energiaveszteséggel járna bemelegítésük és karbantartásuk, ezért vajmi kevés hasznukat vennék. A nőstény hótücskökön a szárnyak maradványai alig láthatók már, ezzel ellentétben a hím szárnyak gyanánt jól látható, bizarr kampókat visel. A kampóknak pedig egy rendkívül különleges feladatuk van.

A hím hótücskök párválasztáskor nem pazarolják az időt holmi udvarlási ceremóniára: ajtóstul rontanak a házba és egy jól irányzott szökkenéssel cserkészik be szívük hölgyét. A hím kampószerű szárnycsökevényével ejti rabul és szorítja saját testére a nőstényt egészen addig, amíg párzószerveik össze nem kapcsolódnak. Ezután a pár meglehetősen egyedi pozíciót vesz fel. Nem csupán szezonális ritmusuk, hanem párzási testhelyzetük is tótágast áll az ízeltlábúaknál megszokotthoz képest: a legtöbb rovarral ellentétben hótücsökéknél a hím cipeli hátán a nőstényt. A nőstény ez idő alatt mozdulatlanná dermed, lábait és csápjait maga alá húzva engedelmeskedik elrablójának, aki kampói segítségével továbbra is szilárdan tartja választottjának első lábait, és vígan cipeli párját órákon át az olvadó havon, egészen addig, amíg a völgyre rá nem borul a fagyot hozó éj.

Írta és fényképezte: Ujvári Zsolt