Mi most a pünkösdi hosszú hétvégét kihasználva,
az északi, zordabb oldalról szándékoztuk megmászni.
Az út a Ferenc
József komplexum parkolójából indul, ami 300 méterrel fentebb van a
Pasterze gleccserhez képest, mely jelenleg is Ausztria leghosszabb
gleccsere annak ellenére, hogy látványosan érződik a globális
felmelegedés hatása. Jelenleg évente átlagosan 15 métert csökken, de
sajnos ez a folyamat évről évre gyorsul. Ennek egyik oka, hogy egyre
több apró törmelék kerül a felszínre, így ezek még jobban vonzzák a
napsugarat, így a jelenség öngerjesztővé válik. Eddig 2003 nyara volt a
legmelegebb, amikor a gleccser 30 métert fogyott.
Elborzadva olvastuk a kilátó épülete előtt, hogy jó pár évtized
múltán, csak egy nagy tavat lehet látni majd a gleccser helyén. Ahogy
haladtunk egyre lejjebb a gleccserhez sorra jelentek meg az évszámos
táblák, melyek jelzik, hogy milyen magasra ért a gleccser. Meghökkenve
tapasztaltam, hogy legutóbbi, 2008-as látogatásom óta is már több mint
60 métert csökkent. A táj teljesen holdbéli, a gleccserről körültekintve
hatalmas kőhalmokat látni, úgynevezett oldalmorénákat. A környező
hegyoldalakat nézve először úgy éreztem, hogy valami nincs rendben a
tájjal. Később rájöttem, hogy a törmelékes hegyoldalakon az Alpokban
megszokott növényzet zöldje hiányzik.
A Pasterze gleccser 2005-ös magassága
Mászásunk első felében követtük a gleccsert, majd a morénahalmokon
felkapaszkodva a hegyoldalra, egy kis ösvényen értük el a felső gleccser
részét. Itt omladozó jégtornyok alatt kapaszkodtunk gyorsan feljebb,
míg el nem értük a 3205 méteren levő bivak házat. A 8 fő
elszállásolására alkalmas „konzerves doboznál”, ami a ház jellegére
utal, délutánra 18 mászó gyűlt össze. Közülük az utolsónak érkező 8 cseh
mászó kisebb ellenállásba ütközött a már helyett foglalókkal, így volt
aki engedett nekik, volt aki nem. Végül úgy 16-an aludtunk a házban.
Éjszakai jégmászás
Másnap, hajnali 2 órakor keltünk, Gyula társammal. El akartuk
kerülni, hogy ez az embertömeg előttünk másszon, nehogy jég és kőáldást
szórjon fejünkre. Sietségünknek meg lett a hátránya. Hajnali 4-kor már
az északi fal alatt álltunk és kerestük a mászóút kezdetét. Tudtam, hogy
egy hókúpon kell felmászni, ahol egy peremhasadékot átlépve egy szűk
jégfolyosóval kezdődik a mászás.
Rá is leltem az előbbi leírásnak
megfelelő jégútra. Boldogan csattogtunk felfelé, nyomunkban még két
honfitárssal. Az út szép, 60 fokos jégfallal kezdődött. Igazi örömmászás
volt. A folyosó lassan jobbra ívelt, így ez is megfelelt az út további
leírásának.
Amikor felkelt a nap, csak akkor vettünk elő a kötelet, mert
már abban a magasságban jártunk, ahol lassan kezdődik a jeges-sziklás
mászás. Egy osztrák „négyes fogat” itt elment mellettünk, de csak azért,
mert ők nem bajlódtak a kötél elővételével. Végül, reggel fél hétre
kiértünk egy gerincre, ahol tudatosodott bennünk, hogy nem ott vagyunk,
ahová terveztük. A Berglerrinne 400 méteres jeges kuloárját másztuk meg,
a Pallavicini út helyett, de ez is nagy élmény volt.
Visszanézés a berglerrinne hófolyosójába
A gerincen feltámadt a szél, így a mászás során termelt meleget hamar
kifújta a kabát alól. A csúcsra vezető sziklagerincről sorra fordultak
vissza a csapatok, mivel a nemrégiben esett friss hó még a sziklákat
takargatta. Mi sem találtuk fontosnak, hogy a csúcsra álljunk
fotózkodni.
Másfél óra múlva már a fal aljában pihegtünk, ahol viccesen
megjegyeztem, hogy most megmászhatnánk a tervezett utat, ám ennek a
nagyszerű gondolatnak nem nagyon örült barátom, így ez lesz az egyik
jövőbeli feladat.
Írta és fényképezte: Kocsis Dávid
Kommentáld!