Többen a ritkítását sürgetik, állítólag sok kárt okoz. Szóval pusztítani kéne a hódot, ám ez nem lehetséges, mert jelenleg, ahogy Magyarországon, úgy Szlovákiában is védett.
Ennek kapcsán utána jártam, miért is jön ki nehezen egymással a hód és az ember. Európa ökoszisztémáiban a hód ugyanazt teszi, mint az ember: átalakítja a tájat. És ahol dudásból kettő van, ott egy csárda bizony nem elég – a két tájmérnök emlős együttélése problémákkal terhes. Igen, a hód is egyike annak a kevés speciális állatnak, amely tudatosan módosítja környezetét, saját igényei szerint. A világ egyik legnagyobb rágcsálója ugyanis a szerint él, amint az ösztönei diktálják, vagyis rág, mégpedig fát. A fa kérge élelmet ad neki és fogának növekedését is kordában tartja. A fát azonban ki is dönti, hogy gátakat építsen belőle. Ezzel neki megfelelő, egyenlő szinten tartja az egyébként ingadozó vízmagasságot. Mondhatni – függetleníti magát az időjárás szeszélyeitől, eszményi élőhelyet biztosítva más fajoknak is. Persze, ezzel együtt károsíthat, mert gazdaságilag fontos erdőrészeket, mezőgazdasági területeket önthet el a víz.
Egy mesterséges jegenyefa-ültetvény a hódok munkája után.
FORRÁS: FODOR PÉTER
A hód körülbelül 12 millió éve létezik. Azóta a genetikai programja minimálisan változott, igényei gyakorlatilag ugyanazok időtlen idők óta. Ez azt jelenti, hogy egy hódcsaládnak 1 km hosszú folyószakaszra és 15-20 méter széles parti fás sávra van szüksége. Ez mindig így volt. Ám jött az ember, jóval a hód után, akinek igényei nemzedékről nemzedékre nőnek, lassan a luxus határait feszegetik. Elveszett az egyensúly a természetben. És mind ezért ki a hibás? Természetesen a hód! Bár ő csak azt teszi, amit eddig is, nekünk, embereknek meg nem elég ami eddig volt. Kivágjuk és beültetjük gyorsan növő, így gazdaságilag értékesebb fákkal a folyópartokat is. Hogy a hód ezt egyéb híján rágja? Hát persze, hogy a hód a hunyó.
Tudom, hogy felesleges a jogokról írni, mert a természet nem ismer jogokat. Mi meg, a kiötlői, csak addig ismerjük el őket, míg minket szolgálnak. De mégis… A saját jogainkból lefaragni embertelen lenne, ezt nem tesszük meg. Annál emberségesebbnek tűnik a hódállományt ritkítani. Miközben tudjuk, nagyon szoros kapcsolatok vannak a hódcsaládon belül. A párkapcsolatuk már-már emberi vonásokat ölt, egy életre szól. De mi a magunk iránt érzett emberségből megbontjuk, szétbombázzuk, hogy egy lépést se kelljen visszalépnünk, nehogy engedjünk egy kicsit is felesleges igényeinkből.
Nehéz dolog a természet védelme. A múlt azt íratja velem, hogy végül úgyis az emberi érdek győz. Minek is engedne az ember a hódnak? Hisz nem emelte fel a hangját, és mióta világ a világ, aki a hangosabb, azé az igazság. Mégis azt gondolom, hogy a mellettünk élő lények életét csak alapos indok miatt lenne szabad elvennünk, alapvető szükségleteink kielégítésére, jogok ide vagy oda.
A túlméretezett ökológiai lábnyomunk nem adhat nekünk okot más élőlények irtásához. Ugyanakkor azt is megértem, a komoly hódproblémára a legjobb megoldás a kilövés. Igen, ha józanul gondolkodom, természetes ellenség híján nekünk kell kezelnünk a problémát. De szeretném hinni, hogy attól is vagyunk emberek, hogy időnként megengedjük magunknak a szívvel látás luxusát. Hisz ebben, akárcsak a gondolkodásban, szintén a toplista élén kellene állnunk.
Írta és fényképezte: Fodor Péter
Kommentáld!