A helyieknek ez megszokott látvány volt, de az izgatott turisták azonnal a kameráért nyúltak. Ennél jobb kezdőkockát nem is lehetett volna lőni a világ legnagyobb mocsaras vidékének látogatása során.
A Dél-Amerika közepén fekvő Pantanalban jóval kevesebb a turista mint Brazília híres nemzeti parkjában, az Amazonas vidékén. Pedig ezen a mocsaras területen sokkal könnyebb megfigyelni a jellegzetes állatokat, mint az Amazonas sűrű őserdejében. A Pantanal Nemzeti Parknak nemcsak az Amazonashoz képest gyenge a marketingje, de más ilyen típusú vidékekkel összehasonlítva is: hiába nagyobb hússzor az Everglades Nemzeti Parknál, az ottani látogatószámnak csak töredéke fordul meg itt.
A park és tágabb környezete, Brazília Mato Grosso állama egykor az ország vadnyugatát testesítette meg. Elszigeteltsége miatt csak szerencsevadászok, aranyásók, bennszülöttek és megszállott természetbúvárok fordultak meg itt. Az 1900-es évek kezdetéig csak több hetes hajóúton lehetett ide jutni, így nem csoda, hogy mindössze pár évtizede került fel a turisták listájára.
A parkhoz legközelebbi nagyváros Cuiabá, ahova egy belföldi járattal jómagam is megérkeztem. Itt érdemes egy utazási irodánál 3-5 napos túrára befizetni. A parkba egyetlen út, a már említett Transpantaneira vezet, melyen nincs tömegközlekedés, így mindenképp szükség van bérautóra vagy helyi vezetőre. A nemzeti parkban túraösvények sincsenek, kirándulni csak autóval vagy hajóval lehet. A szállások 10-20 szobás vendégfogadók, kivétel nélkül teljes ellátással. A túraszervezőkkel karöltve innen lehet nekivágni a szafariknak, jellemzően a kora reggeli és a késő délutáni órákban.
Mi az első nap délutánján egy motorcsónakos túrával indítottunk, a Rio Claron. Bár a nagyvilágban számtalan hajókiránduláson vettem részt, itt szótlanul ültem a megilletődöttségtől – a vízen tükröződő látvány egészen szürreálisan szép volt. Nem kellett sokat várni néhány endemikus állatra sem, melyek közül egyértelműen az óriásvidra volt a kedvencem. Pantanalnak is megvan a maga „Big5” kollekciója, amely természetesen eltér a híres afrikai testvérétől. Itt az öt „nagyvad” a jaguár, a vízidisznó, az óriásvidra, a hangyász, valamint a világ legnagyobb kígyója, az anakonda.
A sztár természetesen a jaguár, de sajnos nagyon halovány esély volt, hogy meglássunk egyet. Erre csak július és október közt van esély, amikor a száraz évszakban jóval mélyebben behatolhatnak a látogatók a parkba, a jaguároknak pedig nagyobb távolságokat kell megtenni élelem után kajtatva. Novembertől júniusig a lakhelyükre vezető út, a Transpantaneira déli része teljesen járhatatlan, ilyenkor nem is indulnak jaguárnéző kirándulások.
Óriásvidra
FORRÁS: KISGYÖRGY ÉVA
Nem kellett viszont sokat keresgélni a vízidisznókat, melyek előszeretettel látogatták a vendégházunk kertjét. Sikerült találkozni a meglehetősen ritka, itt honos lápi szarvassal, tapírral, teknőssel, apró rágcsálókkal. Ugyancsak kijutott a majmokból és a számtalan színes madárból, melyek közül a kék arapapagáj itt a legveszélyeztetettebb.
Pantanal igazi paradicsom a madarászoknak. Vezetőm mosolyogva mesélte, hogy az igazi megszállott madárgyűjtőknek még arra sincs idejük, hogy a kirándulások közt kicsit lazítsanak a medence szélén. Folyamatosan a könyveket bújják, a hangfelvételeiket elemzik, hogy minél pontosabban vezessék hosszú és alapos listáikat, milyen fajta madárból pontosan hány példányt láttak, GPS koordinátákkal jelölve előfordulásuk helyét. És ez a vidék ad nekik munkát: a Pantanal vidékén körülbelül ezer madárfaj él.
A park jelképe a jabiru
FORRÁS: KISGYÖRGY ÉVA
A következő nap is fel-alá vezettünk a Transpantaneira úton, különösen megfigyelve az azt szegélyező kis pocsolyákat, tavakat, hiszen e köré gyűlnek legnagyobb számban a madarak és az emlősök is. Maga az út egy alacsony töltésre épült, és az utolsó településtől, Poconétől számítva 145 km hosszan nyúlik be a park területére. Az eredeti tervek szerint egészen a bolíviai határig tervezték kiépíteni, de végül nem fejezték be, és a már elkészült részt sem aszfaltozták le. Időközben rájöttek ugyanis, kár olyan úttal vesződni, amely az év felében víz alá kerül. A Pantanal ugyanis – bár az Atlanti óceántól jó 2000 kilométerre fekszik szinte a földrész mértani közepén – mindössze 100-200 méterrel van a tengerszint felett. Esős évszakban és hóolvadáskor a körülötte levő hegyekből ide zúdul a csapadék, megárasztva a folyókat. December és február közt nemcsak a vízszint tetőzik, de a hőség is. Nem ritka ilyenkor, hogy a hőmérséklet meghaladja a 40 fokot, így ezekben a hónapokban gyakorlatilag bezár a park. A túraszervező cégek, hotelek alkalmazottai szabadságra mennek.
Hogy ne akadályozzák az állatvilág mozgását, az úton 125 kis fahíd épült, amely alatt szabadon áramlik a víz. Az áradások folyamatosan rongálják a murvás utat, így az azt leginkább használó túracégek befizetéseiből minden csapadékos évszak után javítgatni kell. A túraszervezők a helyi farmerekkel is együttműködnek. Igyekeznek rávenni őket a környezetet minél kevésbé igénybe vevő állattartási módszerekre, cserébe részesedést kapnak a turizmus bevételeiből. A legtöbb farmer szarvasmarhát tenyészt, sokan szóját, gyapotot termelnek. A vadászat tiltott, de a halászat közkedvelt elfoglaltság, elsősorban pirája akad a horgokra.
Reggelente a szürkenyakú erdeityúkok hangoskodására ébredtem, nyitott ajtón át láthattam a csörtető vízidisznókat. A természetközeli pár nap hamar eltelt a brazíliai Pantanalban, és indultunk vissza a civilizáció felé. Nagy meglepetésemre a bejáratnál tanyázó kajmánt ismét a helyén találtunk, helyi vezetőnk szerint megszokott, hogy kijelölnek maguknak egy kedvenc napozóhelyet. Mostanra már megtanultam, hogy nem kell tőle félni, így búcsúzásként közös fotót készítettem vele – szép keretbe foglalva a kirándulást.
Kommentáld!