Csend honolt a völgyben a hosszú téli éj után. A sudár fák néma serege ünnepi csipkébe öltözve várta a hajnalhasadást, de az - akár egy kényes kisasszony - még kérette magát...

A borongós szürke ég alatt egy örökkévalóság kivárni az első fényt, amely nem a megszokott lendülettel suhant át az erdőn, csak félénken lopakodott az ágak között. Nem sugárzott, csupán szemérmesen derengett, de végre megérkezett. A hideg talajig még nem merészkedett. Megpihent egy zúzmarás ágon, láblógatva tekintgetett körbe, hintázott kicsit, de ügyetlenül összekoccintott két fagyott ágat, s a jégtűk szikrázva, sisteregve indultak útnak a völgy felé. Felkapta erre fejét az északi szél, aki addig magányosan kuporgott egy sziklás meredély tövén, odanyargalt a kristályfelhőhöz, vadul körözni kezdett, alákapott a szálló zúzmarának, majd messzire röpítette a kis pihéket a fák között. Játékosan megcsípett egy-egy ágat, megrázta az öreg tölgyet, aki méltatlankodva kalimpálni kezdett, ügyet sem vetve arra, hogy fehér ruháját egy pillanat alatt szétszórta a ropogó avaron, s egyedül ő maradt meztelen a fiatal bükkök és gyertyánok között. Az általában mogorva szél most kacagva szállt tova, szinte táncolt, ahogy jobbra-balra kavarta a magával vitt kristályport, majd hirtelen megtorpant. Odalent a völgyben valami halkan csilingelni kezdett. A sziklák között fehér gyűrű derengett, a gyűrűben fekete víz: egy tavacska, amit egy robogó patak táplált. Északi szél lassan leereszkedett, elengedte a piciny jégtűket, közel hajolt, egészen ráhasalt a vízre, és tátott szájjal bámulni kezdte a mesebeli kristálypalotává dermedt vízesést, amely alatt alig hallhatóan csilingeltek a finom tajtékot vető hullámok, míg a patak monoton duruzsolt. Kisvártatva újabb szólam kapcsolódott be, a sziklákon csüngő jégcsapok kórusa kezdte ontani cseppjeit a víztükörre, halk, tiszta plattyanásokat visszhangoztak a hideg kőfalak.

A szél elbűvölten hallgatta a víz és jég dalát, eközben lassú táncba kezdett a parányi tó fölött. Egyre közelebb és közelebb siklott a jégfátyolhoz, mígnem annyira közel ért, hogy megérintette a vízesést. Sebesen átsuhant két fagyott kristálycsoport közötti szűk hézagon, s nagyot ugrott ijedtében, amikor hosszú fütty indult útnak a völgyön át. Nem tudta mire vélni a hangot, újra nekiindult hát a jégnek, s ahogy átsüvített a jég és víz között, halk füttyök zápora zúdult a völgyre, s veszett el lassan a fák között.

Az északi szél minden érintésére énekelt a jég. Halk füttyök, dallamos duruzsolás és messze szálló tiszta hangok töltötték meg a völgyet, tán ez csalta elő a bokrok mélyén rejtőző apró madárkát is. A kis madár piros mellénykét viselt, fázósan álldogált egyik lábáról a másikra egy zúzmarás szederágon. Nyakát behúzta, felborzolta tollait, majd kecses ívben felreppent a vízesés feletti fára. Akár egy primadonna, kihúzta magát, s csodálatos trillába kezdett a víz felett. A szél játékosan körözni kezdett körülötte, belekapott a torkából kitörő párába és messzire vitte hangját a lombok közé. Újra alábukott, finoman átkarolta a fiatal fák derekát és táncba hívta őket. Immár a völgy minden fája szikrázva szórta téli ruhájának csillámait a patak hűs jegére, már kis derengő fény is csatlakozott a forgataghoz és beragyogta a levegőt.

Aztán sötét árny suhant át a völgy fölött. Mély, reszelős korrogással jelezte a holló, hogy közeleg újra a hosszú éjszaka. Derengő fény elillant, mint a hajnali harmat, északi szél fáradtan kuporodott be egy huzatos barlangba, a vörösbegy is visszareppent a sűrű bozót rejtekébe. A fák tánca lelassult, a zene elcsendesedett, a fagyot hozó sötétség pedig egy szempillantás alatt borult rá a völgyre, hogy éjjel újra csipkébe öltöztessen minden élőt és élettelent.

Írta és fényképezte: Ujvári Zsolt