Előfordul, hogy a nőstény imádkozósáskák párosodás közben felfalják a hímeket, akik igyekeznek kitérni vérszomjas párjuk elől. Néha azonban a jelenség egy faj kipusztulásához is vezethet.

A hím új-zélandi imádkozósáska (balra) párosodni készül egy gazella-imádkozósáskával (jobbra).
Fotó: Murray Fea (University of Auckland)

A fogólábúak, vagy ahogyan sokkal többen ismerik őket, az imádkozósáskák (Mantodea) rendjébe nagyjából 2300 faj tartozik. Hazánkban ájtatos manó (Mantis religiosa) néven is ismert, 2012-ben Magyarországon az év rovara volt.

A legtöbb imádkozósáska a Föld trópusi vidékein, főleg Afrikában és Ázsiában honos. Új-Zélandra – ahogyan Magyarországra is – csak egy faj jutott belőlük.  Az új-zélandi imádkozósáska (Orthodera novaezealandiae) 3–4 centiméter hosszú, fűzöld színű rovar. Vérmes ragadozó, akárcsak a többi fogólábú, ám a nőstények nem agresszívek a hímekkel szemben: párosodásuk után általában mindkét fél békésen távozik a helyszínről.

Különös ugyan, de ez a jámborság végzetesnek bizonyulhat. Új-Zélandon ugyanis feltűnt a fogólábúak egy másik faja, az Afrika déli részén őshonos gazella-imádkozósáska (Miomantis caffra). Új-Zélandon először 1978-ban találta meg a lárváit egy iskolásfiú az Aucklandben lévő házuk kertjében. A lárvákból kialakuló kifejlett rovarokat egy bécsi szakembernek kellett azonosítania, ugyanis a faj nem hasonlított Ausztrália vagy Óceánia egyetlen fajára sem.  Az idegen faj behurcolása ezekről a területekről tűnt valószínűnek.  Egyelőre senki sem tudja, hogyan került a dél-afrikai rovar Új-Zélandra.

A nőstény gazella-imádkozósáskák valamivel nagyobbak, mint az új-zélandi bennszülött faj (a hímek nagyjából egyforma méretűek), de ami ennél sokkal fontosabb: nőstényeik, hacsak tehetik, megölik és elfogyasztják párjukat. A hímek természetesen próbálnak vigyázni magukra: jóllakott nőstényeket keresnek, igyekeznek nyugtatni a párjukat, vagy olyan helyzetből közelítenek, ahonnan a harcias amazon nem tud kárt tenni bennük.

Greg Holwell, az Aucklandi Egyetem viselkedéskutató biológusa és munkatársai meg akarták tudni, hogy az új-zélandi imádkozósáskák hímjei melyik faj nőstényeit részesítik előnyben.  A hímek egy Y-alakú folyosóban választhattak a saját nőstény fajtársuk és az afrikai nőstény között. Kiderült, hogy több mint 80 százalékban az idegent választották. A nőstény imádkozósáskák feromonokkal értesítik a hímeket arról, hogy fogamzóképesek, és a kutatók szerint mind az új-zélandi, mind az afrikai nőstények ugyanazt a feromont vetik be. Ilyen esetre volt már példa más imádkozósáska-fajoknál is.

A szakemberek ezután egy leveles ágon hagyták elkeveredni az afrikai nőstényeket és a mindkét fajhoz tartozó hímeket. Az afrikai nőstények a saját hím fajtársaik 40 százalékát megették – az őshonos új-zélandi hímeknek pedig csaknem 70 százalékát! Az eredményekről a Biology Letters című folyóiratban jelent meg tanulmány 2013 novemberében.

Az afrikai nőstények feromonjai jóval csábítóbbnak tűnnek, mint az új-zélandi imádkozósáskák hasonló anyagai, ezért az őshonos faj hímjei a saját nőstény fajtársaikra ügyet sem vetve az egzotikus szépségek kegyeit keresik. Ekkor éri őket a váratlan meglepetés: a kiszemelt nőstény nekik támad. A naiv helybeli hímekből hiányzik az afrikai hímek ösztönös óvatossága: eszükbe sem jut, hogy menekülniük kéne. A hoppon maradt új-zélandi nőstényeknek pedig nem jutnak hím fajtársak.

A laboratóriumi megfigyeléseket még a terepen is igazolni kell, de ettől függetlenül vannak már aggasztó jelek.  Úgy tűnik, a gazella-imádkozósáska kezdi kiszorítani az új-zélandi őshonos fajt. „Szinte bárki, akit megkérdezünk Aucklandben, azt mondja, hogy korábban mindenütt a bennszülött fajjal találkozott, mostanában viszont csak az inváziós fajt látja" – mondta Holwell. „A mi imádkozósáskáink vonzóbbnak találják a külföldi nőstényeket, mint a hazai fajt, pedig képtelenek eredményesen párzani az idegennel, tehát teljesen értelmetlenül mennek lépre. Az Új-Zélandon honos imádkozósáskák fenyegetettségét hivatalosan is elismerték, védelmük érdekében meg kell szabadulni az agresszív idegenektől."

A pókok, az árvaszúnyogok és felemáslábú rákok körében is ismert, hogy a nőstények megeszik a hímeket.  Lehetséges hát, hogy az ivari kannibalizmusra hajlamos állatokból könnyen válhatnak inváziós fajok, főleg ha a kiszorító és a kiszorított fajok hasonló feromonokat alkalmaznak.

A felcsillanó remény csupán az, hogy a két imádkozósáska-faj nőstényeinek útja ritkán keresztezi egymást. Holwell szerint az új-zélandi nőstények ezért biztonságban vannak a betelepülő nőstényekkel szemben. Félő azonban, hogy hamarosan magányra ítéltetnek.

Írta: Merkl Ottó – Paulovkin András (Magyar Rovartani Társaság)

részben a Science News cikke nyomán