Nauru nem tekinthető festői országnak. Egyetlen, drága légitársaság jár ide, és jóindulattal is csak egycsillagos szállodái vannak. Látnivalók nincsenek, a strandokon nem lehet fürödni, a klíma elviselhetetlen. Akkor mit ad? A még felfedezetlen, ismeretlen úti cél misztikumát.

A két apró városállam, Vatikán és Monaco után a maga 21 négyzetkilométerével Nauru a világ harmadik legkisebb állama. A népesség számát tekintve is a harmadik, a maga 11 ezer lakosával Vatikán és Tuvalu után.
Az országot kizárólag a Nauru Air – vagy ahogy ők hívják, az „Our Airline” – járataival lehet megérkezni, négy városból: Brisbane (Ausztrália), Nadi (Fiji), Majuro (Marshall-szigetek) és Tarawa (Kiribati). Október 1-ig volt összeköttetés Honiara (Salamon-szigetek) és Phonphei (Mikronézia) felé is, de ezeket az augusztusban kinevezett új elnök kihasználatlanság miatt megszüntette.

Én Kiribati felől érkeztem, és a 132 fős gépen kényelmesen elfértünk, mind a négyen. A személyzet létszáma nagyobb volt, mint a fizetős utasoké, de szerencsére nem törölték a járatot. Ahogy leszálltunk és végiggurultunk a kifutópályán, láttam, hogy az autóforgalmat leállították. A 737-es óriás ugyanis átgurult az ország egyetlen autóútján.

Míg Óceániában az összes meglátogatott országra a mosoly és a pozitív életszemlélet volt jellemző, egyedül Naurut lengte be egyfajta melankólia és kilátástalanság. Nem csoda – elmúlt a gazdaság egykori dübörgése. Nauru fontos foszfátlelőhely volt, és amíg a kitermelés virágzott, az ország az aranykorát élte. Az állam (akárcsak Alaszkában) osztalékot fizetett minden egyes lakosnak a bányák jövedelméből, és sokan élvezték a rongyrázást: mindenféle drága holmikat összevásároltak és nagy utazásokra indultak.

Amikor megcsappant a bányák hozadéka, akkor „szerencsére” jött a menekült-üzletág, avagy az, hogy Ausztrália itt szállásolja el az országba bejutott bevándorlókat, amíg azok kérelmei elbírálásra kerültek. Bár pontos számokat nem lehet tudni, egy helybéli szerint a legforgalmasabb időszakban úgy kétezer menekült lehetett a szigeten, most már csak néhány száz. Korábban ők a kíváncsi szemek elöl elrejtve, az ország belsejében egy sátortáborban laktak, de amikor Nauru adott otthont egy regionális csúcstalálkozónak, a maradék menekülteket a tengerpartra költöztették, ahol a helyi lakosok is élnek. Tudták ugyanis, hogy a többi ország vezetője látni akarja, miképp bánnak a menekültekkel és nem akarták megmutatni nekik a nyomorúságos körülményeket. A csúcstalálkozó után már végképp kínos lett volna visszaköltöztetni őket, úgyhogy maradtak a sebtiben felhúzott mini-lakótelepeken.

Ha már a menekülttáboroztatásból sem lehet pénzt szerezni, nem sok lehetősége marad Naurunak a gazdasági fejlődésre. Az egyetlen kitörési lehetőséget a turizmus jelentené, de ennek épp az a gátja, ami a szigetvilág legkomolyabb erőssége: a szoros családi kötelékek. Házigazdáim tanult emberek. A férj a korábbi kormány alatt igazságügyi miniszter volt, felesége turizmust tanult Ausztráliában. Hiába tudják, pontosan mit kellene csinálni, előterjesztéseiket olyanoknak kell benyújtaniuk, akik csak azért ülnek felelős pozícióban, mert az elnök rokonai, barátai. És ez minden egyes magas pozícióban így van, ráadásul nem is berzenkedik ellene senki, hiszen itt a család segítése a legfontosabb érték. Ez egyrészt a gátja is annak, hogy bármi hatékonyan megvalósuljon, legyen az a szemétgyűjtés vagy turisztikai fejlesztés. Másrészt viszont ez a túlélés záloga, hiszen ha bárki anyagilag vagy bármi egyéb szempontból bajba kerül, az összes közeli és távoli rokon a hóna alá nyúl. Sőt, nem csak a rokonok. Könnyen előfordulhat, hogy ha egy gyereket bántalmaznak otthon, nem csak fizikailag, de akár csak szavakkal, azaz nem érzi jól magát a szüleinél, akkor bekéredzkedik a legjobb barátja vagy egy távoli nagynéni családjába, ahol szó nélkül befogadják. A házigazdámnak tíz testvére van, mindenhol minimum három gyerek, de amióta a világ a világ, minden vasárnap este együtt vacsoráznak – sokszor úgy ötvenen. Kiülnek valamelyikük házának a teraszára, kertjébe, és mindenki hoz otthonról valami elemózsiát, amit közösen fogyasztanak el. Ha megkérdezem, nem akarna-e Ausztráliában vagy máshol élni, azonnal megrázza a fejét: nem, semmiképp nem hagyná itt a nagycsaládot.

Mivel az ország egyetlen szigetből áll, és annak partján egy 19 kilométeres út fut körbe, nem kellett sokat gondolkodnom, mivel töltsem az időt: körbesétáltam az országot. Így Nauru lett a 132 meglátogatott ország közül az első és egyetlen, ahol minden egyes lakóházat láttam, azok ugyanis kivétel nélkül a főút közelében állnak. Két teljes napot töltöttem itt, úgyhogy az első nap az egyik parton sétáltam végig a sziget déli csücskétől az északiig, majd a következő nap a másik parton. Elvittem magammal a házigazdám hatalmas esernyőjét – napszúrás, viharok és a meglehetősen barátságtalan kóbor kutyák ellen. 19 km két napra elosztva nem egy sportolói csúcsteljesítmény, de itt egy kicsit mégis az, ugyanis vagy 32-33 Celsius-fokos, elképesztően magas páratartalmú levegőben, tűző napon vagy trópusi viharban kell sétálni. Átmenet – úgynevezett kellemes idő – itt nincs. Elég ezt azzal érzékeltetnem, hogy amikor első nap délutánján elértem a kitűzött célt, és kiálltam az útra, hogy hazastoppoljak, rögtön megállt az első autó. Három fickó ült benne, és amikor rám néztek, minden kérdés nélkül a kezembe nyomtak egy üveg hideg vizet és csak utána tudakolták meg, mégis ki vagyok és hova tartok.

A legkíváncsibb a Budapest Hotelre voltam. Ha nem tudom előre, hogy van ilyen, simán elsétálok mellette, mert nem állt rajta semmilyen felirat. Sőt, az se volt egyértelmű, egyáltalán üzemel-e, a földszinti része legalábbis úgy nézett ki, mint egy kísértetház. A weblapjukon reklámozott légkondicionáló berendezések rozsdás roncsok, a közeli tengerből áradó sós pára ugyanis pár év alatt amortizálta az összes berendezést. Az emeleten valamivel jobb a helyzet, ott ki is adnak szobákat, listaáron 250-320 ausztrál dollárért (engedménnyel 160-ért). A meglepő névre a magyarázat is különleges: Nauru korábbi elnöke, Marcus Stephan neves súlyemelő volt, aki világversenyeken indult. Itt ismerkedett meg egy magyar súlyemelővel, aki épp befektetési lehetőségeket keresett (a nevét sajnos nem sikerült kiderítenem). A naurui elnök meggyőzte, nyisson a szigetén szállodát, mert kevés a szálláslehetőség. A magyar sportoló ugyan soha nem járt itt, de ő finanszírozta a hotel építését, amelynek a Budapest Hotel nevet adta. Nem lehetett nagy üzlet, mert azóta már eladták egy pakisztáni befektetőnek, aki ugyan Dubaiban él, de a helyszínen egy indiai menedzser intézi az ügyeket. A 2017-es nyitás óta cégér még nem került az épületet körülvevő kerítésre, úgyhogy nagy bánatomra nem tudtam lefotózni egy Budapest Hotel feliratot. Állítólag már megjött Brisbaneből a tábla, de még nem volt idő felszerelni.

És hogy egyáltalán kik jönnek Naurura? Házigazdám mesélt korábbi vendégeiről, akik jellemzően üzletemberek, tanácsadók vagy hozzám hasonló „országokat gyűjtő”, az egész világot bejárni igyekvő utazók voltak. Viszonylag ritkán fordul elő, hogy valaki utazókarrierje elején ejtse útba Naurut, jellemzően 100-150 ország után jut el mindenki oda, hogy ezt a régiót is sorra kerítse. Sokat beszélgettünk arról, hogy lehetne fellendíteni Nauru turizmusát. Az eddigi legjobb ötletnek egy futóverseny megszervezése tűnik, hiszen nem sok hely van a világon, ahol egy félmaraton keretében az egész országot meg lehetne nézni. És itt szinte pontosan olyan hosszú út van: a 19 km körút, valamint egy tóhoz vezető pár kilométeres aszfaltos út. De szerintem sok dolgot kellene itt rendbe tenni, hogy az ötlet életképes legyen. Érdemes lenne eltörölni a vízumkötelezettséget, amely egyedül itt van a térség államai közül, renoválni a szállásokat és alaposan kitakarítani az egész országot – mint máshol, itt is különösen a tengerpartok elkeserítőek.

Valóban igaza van mindenkinek, aki azt mondja, ebből a pénzből sokkal szebb és izgalmasabb helyekre is el lehet jutni – a Maldív-szigetekre vagy akár Bora Borára is. De vannak ilyen utazók, ha csak pár tucatnyian is, akiknek az agyába belefészkeli magát a gondolat, hogy megnézze, mégis mi lehet ezen az aprócska szigeten. És ez a gondolat nem hagyott engem se nyugodni, amíg nem vettem meg ide a repülőjegyet. Visszajönnék? Nem. Megbántam, hogy eljöttem? Dehogyis. Biztos vagyok benne, hogy erre a különös kis szigetre örökre emlékezni fogok.

Írta és fényképezte: Kisgyörgy Éva – travellina.hu