,,S amint visszafelé méne, mendegéle,
Egy helyütt a zsombék csak lesüpped véle:
Réti farkas fészke volt épen alatta,
Benne két kis kölyke rítt az isten-adta.
Megsajnálta Miklós hogy reájok hágott,
Símogatta a két árva kis jószágot,
Mint a juhász-bojtár, amikor kapatja,
A komondor kölyköt végig simogatja.

4.

Kár volt símogatni; csak vesztére tette;
Mert megzörren a nád hirtelen megette;
Jõ az anya-farkas szörnyü ordítással,
Rohan a fiúnak, birkoznak egymással.
Fel-feláll a farkas hátulsó lábára,
Méri éles körmét Toldi orcájára,
Csattog a fejér fog vérszopó inyében,
S mintha szikrát hányna, csillog a holdfényen.

5.

Toldi pedig magát serényül forgatja,
Öklének csapásit sûrûn osztogatja:
Ömlik a vér száján és orrán a vadnak,
Nagy meredt szemei szörnyen kidagadnak.
Nyelve a szájában meg nem tudna férni,
Csattogó fogával azt is összevérzi,
Mint veszett kutyáé csorog véres nyála;
Senki sem látott már dühösb vadat nála.

6.

Miklós a kötõdést unni kezdi végre,
Lábát sem restelli híni segítségre,
S mint midõn a bika dolgozik szarvával,
Fölveti a farkast egy erõs rugással.
Messze az avasba esik a vadállat,
Nagy darab helyütt letördeli a nádat,
És amint lehulla puffanó eséssel,
Nagyot üt a földre hangos nyekkenéssel.

7.

De lám, mintha ördög volna belé bújva,
Egyet hengeredik s talpra ugrik újra,
Elordítja magát keserves haraggal,
S mégyen új csatára köszörült fogakkal.
Körmeit Miklósnak a vállába mártja,
Száját a fejénél két araszra tátja
S hátulsó lábával úgy szorítja térdét,
Pusztítsa el Isten a kegyetlen férgét!

8.

Ez még csak mehetne, de most jõ a nagyja:
Ordít a hímfarkas s hátul megtámadja;
- Mit csinálsz most Miklós? jaj, dehogy birsz vélek!
Ezer lelked volna, mégis megölnének. -
Semmi baj! az néki a tulajdonsága,
Hogy, ha nõ veszélye, nõ a bátorsága:
Kisegíti magát, sohase féltsétek,
Nem válik belõle farkasoknak étek.

9.

Mert amint a nõstény ölre ment s birokra,
Megszorítja torkát Toldi két marokra;
Csak kifordul körme a fiú nyakából,
Kifogy minden erõ a horgas-inából.
Szeme is kidülled, véres könnyel telve,
Mint egy nagy csoroszlya, lóg ki zöldes nyelve:
Nem kiment belõle, bennszorult a pára,
Ahogy eltátotta, úgy maradt az álla.

10.

Akkor fogja Toldi, jót kanyarít véle,
És a kanhoz vágja, mely rohan feléje;
Fölkel az dühösen, s hogy megint lecsapja,
Párját fekhelyébõl mérgesen harapja.
És pedig világos, hogy megint fölkelne,
Ha Miklós elõre néki nem felelne:
De úgy elpaskolja most a nõstényével,
Hogy világ végéig sem támad többé fel.

11.

Toldi a vadaktól így megmenekülvén,
Megpihent kevéssé egy zsombékra ülvén;
A farkas-fiakban sem volt már lehellet,
Eltaposva nyúltak Toldi lába mellett.
Távolabb fekütt az anyjok, meg a párja;
Tisztán sütött rájok a hold karikája,
Hidegen tekintett a rét fenekébe,
Mint egy arany tepsi, szétmeredt a képe.

12.

Miklós az elméjét mindenképen hányta,
Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,
Hanem gondolkozott az õ farkasáról,
Õt elnyelni vágyó rossz szivû bátyjáról.
De hát mért akarja bátyja õt megenni,
Mért akar hóhéra, nem testvére lenni?
Vagy mikor járt Miklós néki ártalmára?
Mért feni agyarát jó atyjafiára?

13.

Mert hiszen, ha példát farkasokról vészen:
Ott is a rosszabbik az õ bátyja lészen:
Fészkit oltalmazza a mezõnek vadja,
Ki nem ingerelte, azt meg nem támadja.
Vagy ha néha gyomra készti öldöklésre,
Nem bánt senkit aztán, ha csillapul éhe;
Akkor is barmoknak tizedelve nyáját,
Megkiméli mindég a maga fajtáját." - igen az állat kiméli fajtáját ,nem úgy
az ember...sajnos.

Zsuzsikám fogadd szeretettel ezt a kis részletet a ,,Toldi"-ból ,ez
jutott eszembe a cikket olvasva,amit köszönök szépen.
Szeretettel Erzsike

Válasz