Ha van hely, ahova gyerekkorunk óta sokan vágyódunk, az az Amazonas vidéke. Persze képzeletünkben úgy él, mint egy igazi áthatolhatatlan dzsungel, fákon lustán heverő jaguárokkal, fűszoknyában táncoló bennszülöttekkel, fejünk felett elsüvítő színes papagájokkal.

Nos, nem pontosan ilyen. Sokkal egyszerűbb, nyugodtabb, fenségesebb. De mégsem okoz csalódást, sőt. Épp a kis dolgok szippantják be itt az embert úgy, hogy teljesen megfeledkezik a külvilágról. A csend, a folyóból kinövő fák, a ringatózás egy függőágyban, azaz pont a visszafogottság, amit nem vártam, és épp ez lepett meg.

Bár a Nílus egy hajszállal megelőzi a leghosszabb folyók versenyében, az Amazonas messze a legbővebb vizű folyó – több vizet pumpál az óceánba, mint az utána következő hét folyó összesen. Nagyságát jól érzékelteti, hogy vízgyűjtő területe, az Amazonas-medence kilenc országot érintve Dél-Amerika 40 százalékát teszi ki.

Ennek a hatalmas területnek a kapuja Manaus, ahova a legtöbb nemzetközi és belföldi járat érkezik, jómagam is ide repültem. Ahhoz képest, hogy közel 1500 kilométerre fekszik az Atlanti óceántól, tengeri kikötőnek is jelentős – a széles folyón ugyanis könnyedén eljutnak a városba a hatalmas teherszállító hajók.

Manaus egy kétmilliós nagyváros a dzsungel közepén, amely egykor a leggazdagabb volt a gumikitermelésnek köszönhetően. Az aranykor gazdagságát leginkább az Amazonas Színház idézi fel melynek díszítése a legelegánsabb európai operaházaknak felel meg – nem véletlen, hogy a Vogue magazin beválasztotta a világ 15 legszebb operaháza közé.

A sietősek és kispénzűek egynapos túrákra fizetnek be, a ráérősek akár heteket is eltölthetnek a folyón a csigalassúsággal haladó hajók egyikén, függőágyban ringatózva. De a legjobb választás az, ha néhány napra beköltözünk egy távoli, folyóparti vendégházba és onnan indulunk hajós és gyalogos túrákra. Én is így tettem. A manausi szállodából először egy rövid autózással értük el a Rio Negro partját, ahonnan komppal keltünk át a túlpartra. Onnan minibusszal indultunk tovább, majd egy bő órát vízitaxiban ültünk.

1/2

MEGNÉZEM

A szállás egy cölöpökre épült kunyhó

FORRÁS:  KISGYÖRGY ÉVA

Már útközben tanúi lehettünk a környék egyik fő attrakciójának: a vizek találkozásának. A különböző színű folyók találkozása több helyen előfordul a világban, de itt jó hat kilométeren át fut egymás mellett a sötét Rio Negro és a fakó homokszínű Rio Solimoes (ahogy az Amazon felső szakaszát ezen a vidéken hívják) anélkül, hogy összekeverednének. A jelenség oka az, hogy eltérő a két folyó hőmérséklete és sebessége. A sötét Rio Negro a melegebb a maga 28 fokos hőmérsékletével, míg a Rio Solimoes csak 22 fokos, de több mint kétszer olyan gyors.

Csepergő esőben érkeztünk meg a szállásunkra, a Juma Lodge-ba, no de ezen nem csodálkozhattunk, hiszen az esőerdőben vagyunk – itt még az úgynevezett száraz évszakban is ritkák az esőmentes napok. Alig ismertem rá a szállásra a fotók alapján, de hamar kiderült, miért. A 18 éve felépített bungalók most csak alig bő egyméternyire álltak a víz színe felett, holott a száraz évszakban, ahogy a képeken láttam, 15 méter magasan emelkednek ki a folyóból a cölöpök. Kezdett megelevenedni mindaz, amiről csak olvastam eddig, milyen ereje van a folyóknak – ez a vidék igazi alázatra tanít.

Rögtön az első nap délutánján kajakozni indulunk. 2-3 fős, egyetlen fából ácsolt hajóink lassan siklottak a vízen. A folyó két oldalán a fáknak csak a teteje kandikált ki a vízből, szárazföldet sehol a közelben nem láttunk. Néha madarak húztak el a fejünk felett, de olyan magasan, hogy csak apró pontoknak tűntek, fényképezni reménytelen volt. Helyi vezetőnk persze így is felismerte azokat, és örvendezve közölte, ha épp papagájokhoz volt szerencsénk.

Aztán lassan leszállt az este, a magas pallókon elindultam a kunyhóm felé. A kis teraszomról megcsodáltam a naplementét, miközben nem győztem hálát adni magamban, hogy itt lehetek. Bár meglehetősen szokatlan volt, hogy minden nagyobb hajó közeledtére kicsit imbolygott a kunyhóm, úgy aludtam tíz órát a csend ölelésében, mint a bunda.

Másnap erdei túrára indultunk. Először motorcsónakokba szálltunk, hogy elérjük az ösvényt, és már akkor nekiállt zuhogni az eső, de úgy, mint ami soha nem is akarja abbahagyni. Nem is állt el egész nap. Ez csak a jegyzetelésben és fotózásban akadályozott, de abban nem, hogy ámulva hallgassam a vezetőnket. Megmutatta, melyik növényt, fakérget mire használnak az amazóniai indiánok. Volt köztünk olyan, mely szúnyogriasztásra alkalmas, másokból gyógyteát készítenek, de akadt olyan növény is, amely remekül megállja a helyét fésűként. Néhány olyan alapanyaggal is találkoztunk, melyet a szépségipar hasznosít. A legérdekesebb mind közül sok neves parfüm egyik alkotórésze, a rózsafa volt, amely még ebben a fülledt, párás időben is finoman illatozott.

1/3

MEGNÉZEM

A rózsafa illata

FORRÁS:  KISGYÖRGY ÉVA

Az erdőben néha táborhely nyomát is láttuk, mint megtudtunk, a hadsereg tart itt kiképzéseket. Néhány hétre kiteszik a katonákat, akiknek igazán meg kell küzdeni a túlélésért. Vész esetén jól jöhet az „erdei telegram”, az a fa, melynek dobszerű hangja egészen messze elhallatszik, ha jól kiválasztott, vastag ággal ütögetjük meg.

A szálláson már várt ránk a három itt tanyázó szürke gyapjasmajom, melyek közül Nick volt a legbarátságosabb.  Néha egészen olyan volt, mint egy macska: hátára fordult és követelte, hogy cirógassam a hasát. De szerette azt is, ha felemeltük, mint egy kisbabát és átölelhetett miket. Gyakran vendégeskedett valakinek a teraszán is. Otthonosan befeküdt az ott felakasztott függőágyba, míg a lakók ülhettek a jóval kényelmetlenebb székeken.

Másnap a halászattal is megpróbálkoztunk. Kaptunk mindannyian halászbotot, damilt és csalit, hogy fogjunk magunknak vacsorára piráját. A többieknek sikerült is, de én az abszolút fenntartható halászat képviselője lettem, ugyanis az összes csalit leették a halak a horgomról, de egy se akadt fent rajta. Nagyon bántam.

A legkülönlegesebb állat azonban a rózsaszín delfin volt, hivatalos nevén az amazonasi folyamidelfin. Ez a maga 2,5 méteres hosszával a legnagyobb folyami delfin és az egyetlen, amelyik kiváló manőverezési képességének hála hátrafelé is tud úszni. A delfinek kiskorukban ugyanolyan szürkék, mint más fajtájú társaik, csak felnőttkorukra válnak rózsaszínné. Akkor sem egyformán: van, amelyiknél csak néhány halvány, eltérő színű folt jelenik meg, míg mások szinte olyan rikítóak lesznek, mint a flamingók. Számomra a legérdekesebb, amit megtudtam róluk, hogy ha izgatottak, akkor még erősebb lesz a színűk – hasonlóan ahhoz, ahogy mi emberek elpirulunk.

Bár világéletemben nagyvárosban laktam és most is csak pár napot töltöttem a természetben, kifejezetten furcsa volt visszatérni Manausba. Igazi csoda volt vendégeskedni a világ legnagyobb esőerdejében, amely olyan sokat ad nekünk és melyre nem vigyázunk eléggé. Csak remélni tudom, hogy Nick, a rózsaszín delfinek és a többiek még sokáig megtarthatják életterüket.