Kiribati, Óceánia apró állama, egy szomorú ok miatt áll a figyelem központjában: az első ország lehet, amely a globális felmelegedés és az ezzel járó tengerszint-emelkedés miatt eltűnhet.

Az ország legmagasabb pontja a vulkanikus Banaba szigeten 87 méter, az ország többi része pedig, a 32 korallzátony sehol sem magasabb nyolc méternél. Két apró, szerencsére lakatlan sziget 1999-ben már el is tűnt az óceánban. A víznek nem is kell teljesen ellepnie a  szigeteket ahhoz, hogy lehetetlenné váljon az élet. Már most gondot jelent, hogy egyre kevesebb az ivóvíz, valamint a megművelhető földterület. Emiatt az állam elnöke 2015-ben 20 négyzetkilométer földterületet vásárolt a Fidzsi-szigeteken, hogy ha Kiribatit ellepi az óceán, az ország népének legyen hova menekülni.

A szigetlakókkal beszélgetve úgy tűnt, mintha ez a probléma nem is létezne. Nem aggódnak országuk jövőjéért, és ha egy eltűnt szigetet említ nekik az ember, csak legyintenek: keletkezik helyette másik. Való igaz, állandó mozgásban van itt minden, kisebb-nagyobb homokzátonyok jönnek-mennek. Toka Rakobu, a Tobaraoi Travel utazási iroda vezetője is csak mosolygott, amikor felhoztam a témát. „Higgye el, ezer év múlva is itt leszünk!” – mondta bizakodva.

Kiribati másik különös ismertető jegye, hogy korábban itt haladt át a dátumválasztó vonal, ami azt jelentette, hogy az ország egyik részén egy nappal előrébb jártak, mint a másikon. Ez meglehetősen bonyolulttá tette az itteniek életét, különösen a területek közti kereskedelmet, hiszen a hétvége is más napokra esett. 1995. január 1-től rendelettel tolták arrébb a dátumválasztó vonalat, hogy az ország határain kívül húzódjon. Ezért ma Kiribati, Tongával és Szamoával karöltve az első ország a világon, ahol az újévet ünnepelhetik.

A kis állam lakossága mintegy 100 ezer fő, melynek a fele a fővárosban, Tarawán él. Kiribati külföldi segélyekre szorul, mivel nem tud annyi jövedelmet termelni, ami elég lenne az élelmiszerimportjához. Korábban gazdag foszfátlelőhelyei voltak, de azok már kimerültek. Azóta koprát (szárított kókuszrostot) exportálnak, külföldi halászhajóktól szednek be díjat, illetve kis mennyiségben tengeri sót is kitermelnek.

A helybéliek többsége valamely keresztény gyülekezethez tartozik. A társadalmi szokások terén épp átmeneti időszakot élnek. 30 év körüli idegenvezetőm például a szülők által elrendezett házasságban él, de ez ellen semmi kifogása, sőt, kifejezetten ő kérte, hogy így legyen. Ez ma már egyáltalán nem kötelező, a legtöbb fiatal szerelmi házasságot köt. Ugyancsak épp felbomlóban levő hagyomány, hogy az ifjú házasok a férj szüleihez költöznek. Ma már könnyen előfordulhat, hogy a fiatal asszonyka a sarkára áll, és inkább a saját szüleinél akar maradni – például mert a gyereknevelésben édesanyjára szeretne támaszkodni. Akárkivel beszéltem, mindenhol minimum 4-5 gyerek volt, és az is jellemző, hogy nagy családok élnek együtt: gyerekek, szülők, nagyszülők, sokszor nagynénik és nagybácsik is.

A sok lakott sziget mindegyikén van általános iskola, de az iskolás korú gyerekeknek csak 70-80 százaléka jár be tanulni. Középiskola négy szigeten van, egyetem pedig csak Tarawán. Évente mintegy 50 diák kap ösztöndíjat, hogy Fidzsin tanulhasson. Bár a helyi egyetem is a Fidzsin székelő Pacific University kihelyezett campusa, itt egyes szakokon sokszor nincs tanár, csak távoktatás.

Hiába erősek a rokoni kötelékek, az országban komoly gond a családon belüli erőszak. A kormány kampányt indított ez ellen, melynek részeként csütörtökönként minden államigazgatásban dolgozó feketébe öltözik. Így tett helyi vezetőm is, aki megemlítette, pont azért kérte a szüleit, hogy Tuvaluról válasszanak férjet neki, mert a térségben ott a legkevésbé jellemző a családon belüli erőszak, így nagyobb biztonságban érzi otthon magát.

Míg számunkra oly természetes lett az utazás, idegenvezetőm elmondta, náluk ritkaságszámba megy. Ha időnként fel is kerekedik egy család, maximum Fidzsi vagy esetleg Ausztrália az úti cél. Egyetlen embert ismer, aki eljutott Dubajba, de csak munkaügyben. Kérdeztem, mi lenne számára az álom úti cél. Habozás nélkül vágta rá, hogy Japán, mert arról nagyon sokat hallott már. No és szeretne egyszer élőben is havat látni, mert még csak filmekből ismeri.

Nem sok ország lehet a tripadvisoron, ahol összesen nyolc nevezetességet sorolnak fel a Programok szekcióban, de Kiribati nem bővelkedik turisztikai attrakciókban. Ennek fényében nem meglepő, hogy a világ második legkevésbé látogatott országa a negatív csúcstartó, Tuvalu mögött. A hatalmas tengerjárók elkerülik, csak egyetlen, 200 fős hajó áll meg az egyik külső szigeten egy évben egyszer. Évente mintegy ötezer látogató érkezik ide, de azok is inkább csak munka miatt vagy családtagokat látogatni. A vendégházban az egyik szomszédos szobában épp távoli rokonokat felkutató ausztrálok laktak, a másikban pedig lelkes rádióamatőrök, akik éjjelente tekintélyes technikai felszereléssel vadásztak kóbor rádióhangokra. A rokonlátogatóknak és nekem speciel pont miattuk kellett egy másik szállást keresni. A rádióshullámok megfigyelésére ugyanis az éjszakai teljes csend az ideálisabb, igen ám, de a rengeteg felszereléshez nem volt elegendő a kis vendégház – sőt, talán az egész sziget – áramellátása sem, ezért a külföldi szakemberek egy generátort is magukkal hoztak, melyet egész éjjel bőgettek az kis hotel udvarán. Pont annyi esély volt így az alvásra, mint egy épp felszálláshoz készülődő repülőgép mellett.

Hiába tűz a trópusi nap, hiába állnak a képeslapra kívánkozó cölöpös kunyhók a partokon, Kiribati nem véletlenül nem lett egy második Maldív-szigetek. A legfontosabb korallzátony, Tarawa erősen túlnépesedett és nagyon szegényes.  Hiába veszi körül csodálatos tenger, fürödni nem lehet a kék ezer árnyalatában pompázó vízben. Nemcsak a helybéliek dobálnak bele mindenféle szemetet a vízbe, de a katasztrofálisan elszaporodott kóbor kutyák is a strandokra piszkítanak.

A többi terület valamivel kevésbé lehangoló, idillibb és tisztább, de azokra meg rettentő nehézkes eljutni, ráadásul az infrastruktúra még kietlenebb (se csatorna, se meleg víz, se áram). Azaz eleve jóval drágább elrepülni ide, mint mondjuk a Maldív-szigetekre, és nem egy fényűző resort várja az embert csilingelő jégkockás koktéllal, hanem egy kunyhó matraccal.

Néhány külföldi mégis itt ereszt gyökeret. A 2002-ben, 100  százalékban privát tőkéből, alapított Atoll Beauties nevű vállalkozást például egy Ausztráliából érkezett házaspár viszi. A férj, Michael Savins elsősorban hajóépítéssel foglalkozik, a feleség, Riteta az, akinek a kagylótenyészet a reszortja.  Nem csak a profitszerzés motiválja őket, hanem a fair trade kereskedelem, és hogy munkát adjanak helyieknek. Jelenleg 20 család megélhetését biztosítják egy olyan vidéken, ahol rendkívül nehéz fizető állást szerezni.

A kagylókon kívül tengeriuborkát is tenyésztenek. Ennek halászata ugyanis tiltott, így csak a tenyésztett példányok értékesíthetők. A kínai hagyományos orvoslás szerint a szárított tengeriuborkából készült por mind rákellenes, mind öregedést gátló szerként használatos, így folyamatosan nagy kereslet van rá.

A legnagyobb ismert kagylóval (Tridacna gigas) is foglalkoznak, ami akár 200 kilogramm tömegűre megnőhet és száz évig is élhet – szinte csak az óriásteknősök veszik fel vele a versenyt. Bár ehetőek, elsősorban nem étkezési célra értékesítik őket, hanem intézményi és privát akváriumok díszei lesznek. Ugyancsak ez a sors vár az itt tenyésztett, szintén nagy méretű, kobaltkék kagylókra (Tridacna maxima), melyeket főleg Európába és az Egyesült Államokba értékesítenek. Túlélik a hosszú utazást? – kérdeztem aggódva. Michael megnyugtatott: „előző héten 750 példány indult el Németországba, és mindössze kettő pusztult el útközben.”

Kipipálni való attrakciók nem lévén, Kiribati olyan világjáróknak való hely, akiknek szenvedélye az utazás, a kevésbé ismert vidékek felfedezése, akik nem látnivalókat keresnek, hanem meg akarnak érteni egy újabb országot, meg akarnak tapasztalni egy másfajta életformát: ahol nem a pénz, hanem a család és a közösség az elsődleges. Kiribati ebben nagyon erős – az összetartásban, családi kötelékekben és a látogatók felé mutatott nyitottságban, kedvességben.