Április elején történt, mikor is számítógépem előtt ülve hangos vércsezsivajra kaptam fel a fejem. Azonnal kirohantam szétnézni, honnan jön a jellegzetes „ki-ki-ki-ki” hang. Nagy örömmel láttam, hogy a szomszéd társasház tetőréti ablakpárkányán javában

folyik az udvarlás.

Repülésre készen a szolnoki vörös vércse fiókák.

2012. április végén ugyanezen a helyen meg is jelent az első vöröses foltos tojás, majd ezt még öt követte mintegy szűk két hét alatt. A kifejezetten zord időjárás ellenére a tojó a végsőkig kitartott, még az erőteljes, hűvös keleti szél ellenére is, ami egyáltalán nem jellemző erre a tájra. Tojásait mindig kör alakban rendezte, feltételezem, így tudta mindet a legtöbb oldalról melegíteni. A kotlás alatt párja rendíthetetlenül hordta neki a finomabbnál finomabb nyúzott rágcsáló és ízeltlábú falatokat, mellyel pár perce egy közeli fára repült és ott fogyasztott el. Ez idő alatt a hím tartotta a tojások ideális hőfokát.

Közel harminc napos várakozás után, június elején két fióka látta meg a napvilágot. Sajnos több nem követte, négy tojás is bezápult. Ennek okára nem leltem. A fiókák pár naposan még nagyon esetlennek tűntek, de már ekkor látszott, hogy hamarosan újabb vadászoktól retteghetnek a környék rágcsálói és rovarai. Három napos korukban esett meg, amikor is a hím egy nyúzott egérrel érkezett, s azt egészben próbálta odaadni a porontyainak, számukra azonban a betevő falat nagynak bizonyult, habár láthatóan éhesek voltak. A hím nem volt kitartó, egészben közéjük ejtette frissen szerzett zsákmányát, majd elrepült. Párja mikor visszaért, talán bosszankodva tapasztalta „férje” mamlasz cselekedetét, magához ragadta az életet jelentő eledelt és kisebb darabokra tépve adta oda csemetéinek. Másfél hét elteltével a szülőknek már nem kellett melengetni az ifjú vadászokat, ugyanis vastag, fehér pihetollakat növesztettek.

Ekkor már apjuknak is lehetett kisebb sikerélménye, mert a hozott eleséget egészben próbálták lenyelni az utódok. Bő két hét után megjelentek az apróságokon a fajra jelmező vöröses farktollak, majd szédítő sebességgel növesztették felnőtt tollaikat.

Június 18-án a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szakembere, Morandini Pál érkezett Szolnokra. - Eljött az idő a gyűrűzésre! Hangos sikoltozás közben vadul védekeztek a fiókák, a feléjük nyúló kéz ellen. Gyorsan szövetszatyorba tettük őket – ettől megnyugodtak, s így könnyen ment a gyűrűzés. Egyik lábukra, a már jól megszokott, alumíniumgyűrű került, másikra pedig, egy vörös alapon fehér kóddal ellátott műanyag gyűrű. A színes gyűrű nemzetközi megállapodás eredménye. Európában vörös vércsékre mindenhol vörös gyűrű kerül. A feltűnő szín nagymértében segíti a madár azonosítását, befogás nélkül. Egyik fióka az L90-es a másik az L91-es kódot kapta. Nagy élmény volt kézbe venni a pihekönnyű, puha apróságokat. Remélhetőleg a jövőben kapunk visszajelzést róluk.

Bő egy hónap után felnőttek a repüléshez. Pár napig még visszatértek a nevelkedési helyükre, de ma már nem lehet őket látni. Ilyenkor még a szülőkkel tartanak pár hétig, valahol messze a mezők felett tanulják a vadászat fortélyait.

Etetés alatt elsősorban rágcsálókkal tömték begyüket, de előfordult, hogy egy-egy sáska vagy épp énekesmadár ízét is megkóstolták. A társasház több lakója is szívükbe zárta a vércsecsaládot, munkába menet és jövet fel-felpillantottak, meglesve a madarakat. Volt, aki aggodalmát fejezte ki nekem az énekesmadár fogyatkozás tekintetében, őt azonban próbáltam megnyugtatni. A ragadozók ugyanis nem törekednek egy táplálékforrás kipusztítására. Elsősorban a legkisebb energiát igénylő prédát ejtik el, a legtöbből a leggyengébbet. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a prédaszám szabja meg a ragadozó egyedszámát, illetve egy széncinege pár évente tíz, tizenkét utódot is felnevel, míg a vércsék általában kettőt, négyet.

Írta és fényképezte: Lenner Ádám,
természetvédelmi és tájgazdálkodási mérnök