A tél közeledtével sorra tűnnek el a nyár látványos, nagy testű ízeltlábúi, egyre kevesebb szitakötővel, lepkével és bogárral találkozhatunk, az első fagyok után pedig szinte megdermed az élet.

Számos pók, poloska és harlekinkatica húzódik otthonaink melegébe, hogy átvészeljék a hideg periódust, mások fagyvédett zugokba, sziklarepedésekbe, fakérgek alá rejtőznek és hibernálódnak, de a legtöbb ízeltlábú elpusztul, csupán szunnyadó lárváik és petéik vészelik át a téli hónapokat.

Téli kirándulások alkalmával azonban magunk is szembesülhetünk azzal, hogy néhány hatlábú élőlény dacol a hóval és faggyal, az erdei hófoltokon helyenként téli szúnyogok pihennek és hótücskök ugrándoznak, de nyoma sincs annak a színpompás és formagazdag élővilágnak, amivel a nyári hónapok örvendeztetik meg a természetszeretőket – legalábbis a szemünk által megszokott mérettartományban. Szinte hihetetlen, de még januárban is millió apró ízeltlábú nyüzsög a talpunk alatt, ha egy üdezöld mohaszőnyegen gázolunk keresztül. Enyhébb téli napokon ugróvillások serege lepi el a fák törzsét, a talajra hullott ágakat, terméseket és leveleket, sőt, olykor óriási tömegekben verődnek össze, sötét masszaként borítva az olvadó havat.  Az éjszakai lehűléssel ugyan igyekeznek mélyebbre húzódni és fagyvédett zugban átvészelni az esetenként -20oC alá csökkenő hőmérsékletet, ám szinte egész télen aktívak, hála a törékeny testükben lezajló élettani változásoknak.

Az ugróvillások (Collembola alosztály) ősi, rovarszerű ízeltlábúak, de a modern taxonómia már nem sorolja őket a rovarok közé. Mintegy 400 millió éve jelentek meg Földünkön, és minden biomban megtalálhatók a trópusi esőerdőktől a jeges tundrákig. Kevesek által ismert, mégis óriási ökológiai jelentőséggel bíró csoport, hiszen ezek a gombahifákat, algákat, bomló szerves anyagot és növényi részeket fogyasztó élőlények nagyban hozzájárulnak a talaj humuszképződéséhez.

Annak ellenére, hogy erdőtalajainktól tavaink víztükrén át szobanövényeink virágcserepéig mindenütt megtalálhatók – ráadásul óriási egyedszámban –, mégis nagyon ritkán vesszük észre őket. Ennek legkézenfekvőbb oka, hogy rendkívül aprók. A fajok többsége nem éri el az 5 mm-es testhosszt, számos fajuk pedig 1 mm-nél is kisebb.
Viráglocsoláskor felfigyelhetünk arra, hogy apró, fehér pontok pattognak a cserépben összegyűlt víz felszínén, de csak igazán közelről látható, mennyire színpompás és formagazdag élőlényekről van szó. Egyes fajok testét kitinpikkelyek borítják, másokra már-már bundaszerű szőrzet jellemző, az egyik legkülönlegesebb csoportjuk, a gömböcugrókák vagy villásgömböcök (Symphypleona rend) vékony kutikulája szinte csupasznak hat, csak ritkásan fedik őket finom érzékszőrök és viaszszálak. Az ugróvillások nevüket a számos fajra jellemző, hasi oldaluk alá bicskaszerűen behajtott kétágú képződményről, az ugróvilláról kapták. Ez a szerv túlélésük záloga, ugyanis a legkisebb zavarásra – például egy ragadozó érintésére – ugróvillájuk izmait a másodperc tört része alatt megfeszítik, és villámgyorsan elrugaszkodnak az aljzatról. Egy 1 mm-es ugróvillás akár 10 cm-es ugrások kivitelezésére is képes, amivel nem csak a rá vadászó atkák és álskorpiók elől, de a mi látóterünkből is végérvényesen eltűnhet.

Az ugróvillások ugyan nincsenek minden szélsőséges időjárási körülményre berendezkedve – a nyári hőséget és szárazságot például kifejezetten rosszul viselik, ilyenkor a talaj mélyebb, nedvesebb rétegeibe húzódnak, és csak egy-egy eső alkalmával merészkednek újra a felszínre –, ám az évről évre enyhébb telek eredményeképp ősztől tavaszig nap mint nap, lépten-nyomon találkozhatunk velük hazánkban. Hogyan is képesek ezek az apró, vékony kültakarójú, törékeny lények túlélni a legkeményebb fagyokat? Fagypont alatt az élőlények testfolyadékában képződő jégkristályok komoly károkat okoznak az állatok szervezetében, leggyakrabban pusztuláshoz vezetnek. Az ugróvillások nem fagytűrő lények, azonban számos „trükköt” alkalmaznak a jégkristályképződés elkerülésére, amelyek által túlhűtött állapotba kerülnek, vagyis testhőmérsékletük anélkül csúszik fagypont alá, hogy ténylegesen megfagynának. A halálos jégkristályok kialakulását kristálygócok képződése előzi meg, az ugróvillások szervezetében pedig ezek a kristálygócok jellemzően a béltartalomban jelennek meg. Az ugróvillások azonban fel vannak készülve béltartalmuk teljes és tökéletes kiürítésére, ugyanis meglehetősen gyakran vedlenek. Vedléskor pedig nem csak a kültakaró válik le, de a béltartalom teljes egésze is kiürül testükből. A fagy beálltával pedig egyetlen dologra kell csupán ügyelniük: nem vehetnek magukhoz táplálékot.

A hideg periódusok alatt az aktív ugróvillások akár hetekig is éheznek, így egyes fajok képesek átvészelni azt is, ha testhőmérsékletük -20oC alá csökken, majd enyhébb napokon feltöltik raktáraikat, tömegesen kezdenek legelészni az ágakon és leveleken kivirágzó gomba-, alga és zuzmómezőkön. Ha azonban a táplálkozást nem követi vedlés egy újabb fagyhullám előtt, apró testüket óhatatlanul szétroncsolják a béltartalom gócai körül villámgyorsan növekvő jégtűk.

Írta és fényképezte: Ujvári Zsolt