Igen nehéz feladat jellemezni a fürkészdarazsakat egy rövid terjedelemben. Ezért arra gondoltam, hogy inkább néhány olyan érdekességet írnék róluk, melyek engem is régóta foglalkoztatnak.

Történik mindez azért, mert a fürkészek tevékenységéhez nagyon sok negatív érzés tapad.
Az ismert, hogy a nőstény darázs sokszor testhossznyi tojócsövével izgatottan rohangál a fenyők törzsén, majd  valami rejtélyes módon a pár centis hajlékony csövet beereszti a tömör fán keresztül egyenesen a pondró testébe, amely ott kifejlődik, a gazdaszervezetet használva tápanyagnak. Vigyázva, hogy először a kevésbé fontos részeket fogyassza el (pl. zsírszövet), hogy a lárvaállapot végéig kitartson a friss elemózsia.
A poliembriónia jelensége még ennél is sokkal borzalmasabb. Egy petesejtből töménytelen mennyiségű darázslárva fejlődik ki a petesejt újabb és újabb sejtcsoportokra való szétesésével. Ugyancsak nem mehetünk el szó nélkül a hiperparazitizmus jelensége mellett, amikor is egyes fürkészdarázsfajok más fürkészdarázsfajok lárváiba rakják petéiket, vagyis egy parazita szervezetében egy másik parazita telepszik meg.
Szóval, az ember ilyenkor óhatatlanul arra gondol, hogy a természet kicsit túllőtt a célon, amely gondolat egyenes út afelé, hogy a természetet megítéljük. De vajon mi célja van az ilyen jelenségekkel a  természetnek?
Nézzük csak a virágok szirmát! Nem gyönyörködetetésre szolgál, meglétük egy evolúciós folyamat eredménye, amelynek két mozgatóereje van: ez pedig a túlélés és szaporodás. Ugyanez igaz a fürkészdarazsakra is, akik egy nagyon különleges és nagyon egyedi apparátust igénylő módszerrel dolgoznak, és úgy gondolnám, hogy az említett hiperparazitizmus egy később kialakult kanyar a fejlődésük útján, ami még korántsem ért véget.
Érdemes megemlíteni egy másik családot is: ők az útonálló darazsak, amelyek pókokat támadnak meg és lebénítva behurcolják üregeikbe, mint ennivalót és petéiket is a megbénított pók testének felületén helyezik el.

Beszélni kell még egy sort  a nagy fenyődarázsról is, ami a fadarazsak családjába tartozik. Szintén meglévő és félelmetes nagyságú tojócsövével „csak” a petéit süllyeszti a fa belsejébe, mellé pedig egy fakorhasztó gombát, ami előkészíti a nehezen emészthető cellulózt a lárva táplálkozásához. És hogy a történet végül kerek legyen, megemlítendő, hogy rá is vadásznak. Az óriás fenyődarázsfürkész, mint neve is mutatja, a fadarázs lárvát tekinti tápláléknak, tehát működik a súly és ellensúly természet világában, természetesen csak allegorikus értelemben.