Miért hal ki egy faj, és miért marad fenn egy másik? Lindell Bromham, az Ausztrál Nemzeti Egyetem kutatója csaknem 300 új-zélandi madárfaj vizsgálata során megállapította, hogy a túléléshez más-más időszakban különböző tulajdonságok szükségesek.

Kakapó más néven bagolypapagáj                                     Fotó: thelife-animal

Új-Zélandra a 7.-8. században érkeztek az első emberek, polinéz hajósok. Azóta az őshonos madárfajok több mint negyede eltűnt, így például a 15 kilós Haast-féle sas (Harpagornis moorei). Néhány fajt a vadászok pusztítottak ki, másokat az emberekkel a szigetekre érkező macskák, patkányok és menyétek, de voltak akiket élőhelyük elvesztése sodort a kihalás szélére.

A kutatók azt vizsgálták, milyen biológiai adottságokat kell figyelembe venni a fajok kihalási valószínűségének megállapításához. Az emberek megjelenése előtti időszaktól napjainkig négy periódusban tanulmányozták az új-zélandi madárfajok kihalási mintázatát, 274 különböző családba tartozó, kihalt vagy még élő fajra vonatkozó adatok alapján. A kutatás azt mutatja, napjainkban más okok teszik valószínűbbé a kihalást, mint a múltban.

Robert Lanfear társszerző, az Egyesült Államok Nemzeti Evolúciós Szintézis Központjának vendégkutatója elmondja, hogy az emberek letelepedése előtti időkben például a repülni képes és a repülni nem tudó madarak kihalási esélye között nem volt különbség. Az ember érkezésével azonban azok a fajok, amelyek nem tudtak repülve menekülni, könnyű prédává váltak. És minden újabb telepes-hullámmal változtak a kihalási faktorok.

Az európaiak érkezése előtt például a nagyobb testű madarak nagyobb veszélyben voltak, hiszen a szigeten letelepedő polinézeknek könnyen megszerezhető táplálékot jelentettek. Mindössze 100 év vadászat után kipusztult a sziget hatalmas, strucchoz hasonló madara, az óriás moa.

Az európaiak érkezése után a méret nem számított többé. A legveszélyeztetettebbek voltak azok a fajok, melyek hímjei díszes tollazatot viseltek – valószínűleg ezekért a példányokért fizették a legtöbbet.

Napjainkban azok a földön fészkelő madárfajok vannak a legrosszabb helyzetben, amelyek csak néhány tojást raknak – ilyen a kizárólag Új-Zélandon élő barna kivi (Apteryx australis), vagy a papagájhoz hasonló kakapó (Strigops habroptila).
A kutatás eredményei jelzik, hogy a jövőben nagyobb figyelemmel kell kísérni a különböző időszakokra jellemző kihalási faktorokat, hiszen azok változhatnak. Ez pedig segíthet megjósolni, milyen fajokat fenyegethet a leginkább a kihalás veszélye.

Forrás: sciencedaily