A Nyugat-Mecsek Tájvédelmi Körzet karsztvidékén, az Abaligeti-barlang tövében kezdtük meg felfedező utunkat.

A Mecsek leghosszabb barlangja, amelynek 466 m hosszú főága már az 1800-as évek vége óta szakvezetéssel látogatható, a Nagy-terem cseppkövekben gazdag.  Jelentős téli denevér-pihenőhelyként fokozott természeti értéket képvisel.

A török hódoltság idején számtalan esetben szolgált menedékül a környező részeken élők számára. Mesélik, hogy egy alkalommal, mikor a közeli falu apraja-nagyja a barlangban keresett menedéket, akadt köztük egy áruló, aki a töröknek megsúgta a titkos búvóhelyet. A török katonák a bejárat előtt gyülekezve, tüzet gyújtva próbálták kifüstölni a benn rekedt rémült lakosságot, akik egyre beljebb és beljebb húzódtak a barlangba. Ekkor leltek rá a hegy túloldalán lévő másik kijáratra. Szerencsés megmenekülésük után a barlang előtt várakozó törököket hátba támadták, így lettek az üldözőkből üldözöttek. Sok török katona a barlangba menekülve lelte halálát, ahol ekkorra már fojtogatóan sűrű füst gomolygott.

Meredek ívben emelkedő turistaút vezetett a barlang fölötti vízgyűjtő területre. A fákon érdekes jelzésekre figyeltem fel. A denevért ábrázoló jelek a denevér tanösvény jelzései, az internetről letölthető vezetőfüzet segítségével bejárható tanösvény, megismerteti velünk a karsztvidék jellegzetes és igen látványos formáit: dolinák, víznyelők és zsombolyok láthatóak végig a barlang fölött és még a távolabb eső erdőrészeken keresztülhaladva is. A barlang fölötti mészkő fennsíkon a 30-40 méter mély és 150-200 m átmérőjű dolinát is megcsodálhatunk.

Lassan magunk mögött hagytuk a karsztvidéket és a tévétoronynak is helyet adó Misina hegycsúcs tövében haladtunk tovább. Az egyre inkább lejtőssé váló út egy igen sötét erdőrészbe vezetett. A mecseki sárkányokról és boszorkányokról szóló félelmetes legendák hangulatát felidéző völgy, a mecseki szénbányászat kezdetéről mesélt nekünk.

A völgyet már a régebbi korok emberei is hátborzongató, furcsa helyként írták le. Többen is mesélték, hogy éjszakánként kék lángnyelveket láttak felcsapni a földből, úgy hitték kincsek rejtőzhetnek valahol a mélyben. Egyszer egy szegény ember fejébe vette, hogy megtalálja azt a bizonyos kincset. A völgy egy eldugott pontján elkezdett hát ásni, ám szinte alig ütötte bele ásóját a földbe, amikor egy szurokfekete kődarab fordult ki onnan. Mivel a nap lemenőben volt már, a szegény ember nekilátott tábortüzet rakni, hogy megmelegedjen. A tüzet azokkal a fekete, fényes felületű kövekkel rakta körbe, amelyeket nemrégiben kiásott. Furcsállotta, hogy a kövek lassacskán parázslani és izzani kezdtek, kellemes meleget árasztva magukból. A kő nem volt más, mint a feketeszén. Másnap elmesélte a falubelieknek, mit talált és mások is elkezdtek kutakodni a kiváló fűtőértékű feketeszén után. Egyre többen, egyre gyakrabban járták a völgyet, sokan már éjszakába nyúlóan ástak. A sok kis lámpás imbolygó fénye után nevezték el a helyet Lámpás-völgynek.

A környékbeliek már a 16. század óta ismerik és bányásszák a feketeszenet, de ipari méretekben csak a 19. századtól indult el a kitermelése. Az Alsógyükéstől (ma Pécs egyik városrésze) Kantavárig húzódó Lámpás-völgy legendája bemutatja, mekkora jelentőséggel bírt a kincsnek számító feketekőszén bányászat beindulása, annak idején, a régió számára.