A nyílméregbéka szárazföldi béka, s mint sok hasonló őserdei rokona, ő is a szárazföldre helyezi petéit, azonban az ebihalaknak már vízre van szükségük a fejlődéshez. Az ebihalak ehhez sok esetben az apák (néha az anyák) segítségét veszik igénybe, a kikeléskor az apa türelmesen megvárja, míg az utódai felmásznak a hátára, majd egy közeli vízhez ugrál velük, ahol a vízben az utódok szétszélednek. A víz lehet apró tavacska, patak-leágazás, vagy akár nagyobb növényekben, faodvakban összegyűlt esővíz is. Egyes fajok egyenként cipelik el az ebihalakat, más fajok többet visznek egyszerre.
Annak, hogy a szülő maga gondoskodik az utód utazásáról, abban van szerepe, hogy az utódok mennyire sikeresen nőnek fel, majd később maguk milyen hatékonyan szaporodnak, azonban eddig nem mérték fel, hogy mekkora távolságban viszi az ebihalait egy-egy békafaj. Ha túl közelre szállítja, akkor nagyobb esélye van annak, hogy azok majd a saját utódlásuk idején rokonaikkal találkoznak, s a beltenyészet miatt csökken a szaporodásuk hatékonysága.
Egy finn-amerikai-osztrák kutatótrió mérte fel Francia Guyana területén élő 2 nyílméregbékafaj apai viselkedését, a kutatásról pedig az Evolutionary Ecology szakfolyóiratban számoltak be. A felméréshez miniatűr, 0,3-0,5 grammos rádióadókat erősítettek a békák hátára, amely folyamatosan jelezte a helyzetüket. (Ma már vannak annyira apró rádióadók is, amelyekkel akár rovarokat is lehet követni.) A két faj, a festőbéka (Dendrobates tinctorius) és a magyar névvel nem rendelkező Ameerega trivittata eltérő stratégiát követ, míg az utóbbi faj erősen védi a területét, addig a festőbéka kevésbé agresszív e szempontból, és általában nincs territóriuma.
A kutatás során felmérték egy kb. 4 hektáros erdőterület összes alkalmas vizét, ahol ebihalak élhetnek, beleértve azokat a faodúkat is, amelyekbe a békák be tudtak mászni, bár ezeket nehezebb volt észrevenni, jó néhányra csak a jeladók nyomát követve bukkantak rá. A festőbékák előszeretettel használták az ilyen odúkat vagy a növények által felfogott vizeket, míg a másik faj inkább a talajon lévő kedvelte.
Az Ameerega trivittata apák 15-32 ebihalat szállítottak egyszerre, az általuk megtett távolság átlagosan 215 méter volt, a legtöbb esetben 1-2 tavacska területén rakták le az utódokat. A festőbékák 1-2 ebihallal a hátukon indultak a vizek felkeresésére, viszont csupán 39 métert mentek átlagosan. Abban azonban mindkét faj megegyezett, hogy igyekeztek elkerülni a legközelebbi vizeket, annak ellenére, hogy a nagyobb távolság több energia befektetésével járt, s nagyobb veszélynek is voltak kitéve a távolabbra jutó apák (a vizsgálatok során az egyik apát fel is falta egy kígyó, miután az egy tavacskába helyezte az ebihalait).
A távolabbra szállítás mindent egybevetve sikeresebb utódláshoz vezet, így az ebihalaknak kevésbé kell vetélkedniük az élelemért, amellett, hogy csökken a későbbi beltenyészet esélye.
A kutatás segíti megérteni ezeknek az állatoknak a szaporodási stratégiáját, és az eredmények felhasználhatóak élőhelyük védelme során is.
Kommentáld!