Mintegy 2 millió éven át, egészen a jégkor végéig egybefüggő szárazulat volt, mégis sok a különbség az élőviláguk közt.

A három nagy sziget nem oly rég még egy szárazulathoz tartozott: a jégkorszakban az alacsonyabb tengerszint miatt összeköttetésben álltak egymással, nagyjából 2 millió éve.

Ha ilyen hosszú időn keresztül fennállt a mai szigetek közti kapocs, akkor miért vannak jelentős különbségek az élővilágukban, mint például a Borneón és Szumátrán honos két külön orangutánfaj? Ha a tenger nem választotta el egymástól e terülteket, akkor valami másnak kellett történnie. A 2019 áprilisában a Scientific Reports folyóiratban megjelent ausztrál-indonéz-kínai kutatás eredménye választ is talált a kérdésre.

A korabeli éghajlati adatok alapján lehetségesnek gondolták a kutatók, hogy a mai szigeteket szavannás, szárazabb régiók választották el egymástól. Az elmélet igazolásához, Borneó déli részén, egy karsztvidéken lévő barlangban találták meg a bizonyítékot: 40 ezer éves denevérürüléket, amelynek a kémiai elemzése vezetett eredményre.

A denevérek rovarokkal táplálkoznak, a rovarok pedig növényekkel. A növények, amelyekből kiindult ez a táplálkozási lánc, jellegzetes, növénytípusra jellemző izotóp-összetételűek, a kissé eltérő biokémiai módszer miatt, amellyel a fotoszintézis során beépítik a szenet a szöveteikbe. Egészen más lesz a füveken élő és az őserdei fákon élő rovarok kémiai „ujjlenyomata” s ez aztán továbbgyűrűzik az őket fogyasztó denevérekbe is.
Az elemzések alapján a denevérek füveket evő rovarokkal táplálkoztak, vagyis a mai tenger helyén egykor fennállt szárazulat füves szavanna lehetett, jelenleg a barlang környezetét dús őserdő borítja.
A régióban más jelek is utaltak már arra, hogy a jégkorban szavannás-füves terület lehetett a mai szigetek között, a mostani elemzések egyértelmű bizonyítékot találtak rá. Az őserdei fajok nem tudnak a szavannán átkelni, így érthető a szigetek élővilága közti eltérés is, hiába állt fenn szárazföldi összeköttetés, ez önmagában kevés volt ahhoz, hogy keveredjen az élővilág.

Az emberek számára ez a terep kedvező, és ennek is nyoma van a vizsgált barlangban: ugyanitt 40 ezer éves barlangrajzok is vannak, amelyeket 1994-ben fedeztek fel. Hogy a jégkorban nagy kiterjedésű szavanna volt az egykori szárazulaton, azt is megmagyarázza, hogyan juthattak el az emberek Új-Guinea és Ausztrália területére olyan gyorsan.