A hosszúszárnyú bálnák (Megaptera novaeangilae) a téli szaporodó helyük és a nyári táplálkozó területeik közt igen nagy távolságokat járnak be, azonban csak korlátozott ismereteink vannak a vándorlásuk útvonaláról. Az évszázadokon át folytatott intenzív bálnavadászatot az egyes csoportjaik eltérő létszámban élték túl, s a felmérések alapján a nyugat-ausztrál csoport a legnépesebb, s a kelet-ausztrál a legjobban szaporodó ezek közül. Jó volna tudni, hogy mi áll e csoportok sikere hátterében, hogy javítani lehessen a többi csoport helyzetén is.
Egy ausztrál kutatócsoport 2014-2016 közt műholdas nyomkövetőkkel látott el 12 bálnát, a műszereket akkor erősítették rájuk, amikor vándorlásuk során Ausztrália part közeli vizein a halászhálókba akadtak, s ebből kiszabadították őket. A nyomkövetők egyrészt jelezték az állatok aktuális földrajzi helyzetét, másrészt olyan eszköz adatait is közvetítették a műholdnak, amellyel a merülési szokásaikra derült fény. Az eredményeket a Scientific Report folyóirat tette közzé, 2019. szeptember 27-én.
A bálnák a déli félteke tavaszi időszakában, szeptember-október során jártak Ausztrália közelében, a nyomkövető felhelyezése utáni útvonalukat a helyzetjelzések alapján térképre rajzolták. Emellett a vándorút során a tengeri körülmények (vízhőmérséklet, jég kiterjedése, óceáni áramlatok helyzete, stb.) és meteorológiai adatok is térképre kerültek, így ezeket össze lehet vetni az útvonalakkal. Nyugat-Ausztrália partjaitól a Kerguelen-szigetek környéki plató (ez a mélytengeri régiónál jóval sekélyebb, igen nagy kiterjedésű vulkanikus eredetű terület, amelynek felszínre bukkant pontjai a szigetek) táplálékban gazdag területei felé úsztak. A vándorútjuk 3500-11500 km közti hosszúságú volt (egyedenként eltérő, átlag 6700 km), naponta átlag 70 km távolságot tettek meg a bálnák. A 12 állatból 8 a plató déli területéhez vándorolt, s nagyjából 6 hét alatt értek ide az ausztrál vizekről, az út során segítséget jelentett számukra a plató nyugati oldalán futó tengeráramlat is.
A bálnák nyomjelzői alapján megrajzolt útvonalak (színes görbék). Az Antarktisz közelében rózsaszínnel határolt régiók a tervezett tengeri természetvédelmi területeket jelölik.
FORRÁS: SCIENTIFIC REPORTS
November-december során nagyjából ezen a területen is maradtak, ekkor már visszahúzódott a régióból a tengeri jég, az egyik (fiatal) állat követte a jég nyári visszahúzódását, s folyamatosan a jeges terület határán mozgott. Két másik bálna hol a jeges területen, hol annak pereménél úszkált ezen időszakban. A nyomjelzők február-március során mondták fel végleg a szolgálatot, így eddig vannak adatok a bálnákról.
A nőstények gyorsabban vándoroltak, és vadászterületeiket elérve is gyorsabban mozogtak, mint a hímek. A több mint 5000 merülés adatainak összegzéséből kiderült, hogy a vízoszlop felső 100 méterében vadásztak, leginkább a felső 10-50 méteren, a legnagyobb regisztrált mélység 180 méteres volt. Hat órás időtartamra vetítve átlag 70-80 merülést hajtottak végre.
A most gyűjtött adatokból kiderült, hogy a Kerguelen-plató déli régiója rendkívül fontos a hosszúszárnyú bálnák táplálkozásában, ez ugyan eddig sem volt titok, azonban a részletes mérési adatok lehetővé teszik, hogy a környéken tervezett tengeri természetvédelmi területek határait (remélhetőleg) ennek megfelelően határozzák majd meg. A Kerguelen-plató déli része a kékbálna, a nagy ámbráscet, és a csukabálna számára szintén fontos vadászterület, nem véletlenül, mivel itt a tengeraljzat topográfiája és emiatt a felszín felé emelkedő, tápanyagban gazdag áramlatoknak köszönhetően igen jó adag zsákmány várja őket.
Kommentáld!