A hosszú, forró nyár Magyarországon is alaposan megtizedeli a rovarvilágot, ám ez a sáskák igazi szezonja. A nyár második felében és ősz elején találkozhatunk a legnagyobb és legfurcsább kinézetű hazai fajjal is, a sisakos sáskával.

A legtöbb sáska talajban lévő peteként vészeli át a telet, majd a tavasszal előbújó apró lárvák a növényzeten táplálkozva hónapokon át növekednek. Utolsó vedlésük után átalakulnak szárnyas, ivarérett imágókká. Ha ilyenkor megzavarjuk őket, nem csupán nagyokat ugranak, hanem elég nagy távolságokra repülnek is.

Akadnak sáskák, melyek röptükben piros vagy kék színt villantanak fel a szárnyukon, ám a fűben mozdulatlanul ülő rovar általában annyira beleolvad a környezetébe, hogy szinte képtelenség észrevenni. Az akár 6 centiméteresre is megnövő sisakos sáskát nem csupán színe álcázza, hanem különös alakja is.

Latin neve – Acrida ungarica – két szempontból is beszédes. Az acrida jelentése hegyes, csúcsos; ez a rovar különös formájú fejére utal, mely a szeme és a szájszervei között erősen megnyúlt. A nyújtott fej, a karcsú test, a vékony lábak és az egyenesen, a fej folytatásaként előremeredő vaskos csáp mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a rovar megtévesztésig hasonlítson a nyár végi rétek füveihez – ráadásul többnyire úgy pihen, hogy hossztengelye a fűszálakkal párhuzamos.

Az ungarica jelentése pedig mi más is lenne: magyar. A fajt nagyon régen, még 1786-ban fedezte fel Johann Friedrich Wilhelm Herbst német természettudós, aki az elsők között alkalmazta a linnéi kettős nevezéktant az állatok tudományos elnevezése során. Ahogy a sisakos sáska első leírásában jelzi, Magyarországon fogott példányokat vizsgált, innen az ungarica faji jelző. (Herbst eredeti leírásában még Truxalis ungaricus név szerepel.)

Hazánk azonban nem csak a neve miatt kapcsolódik a sisakos sáskához. Ez a mediterrán elterjedésű rovar a pannon állatföldrajzi régióban fordul elő legészakabbra; éppen csak átnyúlik Ausztriába és Szlovákiába. Nyugat-európai rovarászok szemében tehát meglehetősen egzotikus állatnak számít.

Ha különböző években és eltérő tájakon figyeljük meg a sisakos sáskákat, barna és zöld egyedekkel is találkozhatunk, ráadásul gyakran sötétebb foltok is tarkítják az alapszínt. Ahol száraz a növényzet, ott több a barna egyed, és ők foltosabbak is; üdébb réteken a zöld színűek a gyakoribbak. A kifejlett sáskák azonban nem változtatják a színüket.

„Vándorsáskáknál kimutatták, hogy a lárvák a páratartalom és a környezet színe alapján öltenek zöld vagy barna színt. Valószínűleg a sisakos sáskánál is ez a helyzet” – magyarázza Puskás Gellért, a Magyar Természettudományi Múzeum egyenesszárnyúak (sáskák, szöcskék, tücskök) gyűjteményének kurátora. „A sáskák legfőbb ellenségei a madarak, amelyek vizuális ingerek alapján tájékozódnak, így az adott környezethez jobban hasonlító egyedeknek nagyobb az esélye az életben maradásra” – teszi hozzá a kutató, aki – hosszú idő után – a Mecsek alján, Kővágószőlősön idén újra megtalálta a sisakos sáskát.

Ugyanez történt a Villányi-hegységben is, ahol 50 év után fedezték fel újra a különös rovart. Feltehetően mind itt, mind a Mecsekben folyamatosan jelen volt a sisakos sáska, de újbóli felfedezéséhez célzott keresésre volt szükség. A Duna–Tisza köze homokpusztáin ez a sáskafaj sokkal gyakoribb, mint a Dunántúl sztyepprétein, de érdekes külseje, hazai állományainak peremi helyzetű elterjedése miatt méltán kapott törvényes védelmet.