Vikunyák, lámák, flamingók, csincsillák, tűzhányók, gejzírek, forrásvizek, lagúnák – a túra végén pedig a világ legnagyobb felszíni sómezője várt ránk. Dél-amerikai utazásom egyik fénypontja ez a háromnapos bolíviai kirándulás volt.

Kellemes napsütés fogadott minket január utolsó napján a chilei San Pedro de Atacamában, ám a városnéző körutunk során a helyiek figyelmeztettek minket, hogy ez csak átmeneti állapot, valószínűleg hamarosan megint leszakad az ég. Így is történt: éppen hogy sikerült beszereznünk az ajánlott 6-6 liter vizet a háromnapos túrára, amikor hirtelen eleredt az eső. Egy félszuterén étteremben találtunk menedéket, ahol a személyzet a beázott nádtetővel és az áramkimaradás pótlásával volt elfoglalva, de ezek a „megszokott kis zökkenők” nem álltak a szívélyes fogadtatás és kiszolgálás útjába. A várva várt túránkat viszont már annál inkább veszélyeztette az időjárás.

„Kifogtátok a legcsapadékosabb néhány napot az évben. Ilyenkor az útlezárások miatt előfordul, hogy elhalasztjuk, vagy az eredetihez képest más útvonalon indítjuk a túrákat. Hajnalban meglátjuk, milyenek az útviszonyok, addig sajnos csak reménykedni tudunk” – mondta Eric, az utazási iroda munkatársa, amikor betértünk hozzá, hogy egyeztessük a részleteket.

Háromnapos kalandunk főszereplőjét, a hűvös Bolíviai-fennsíkon tízezer négyzetkilométeren elnyúló Salar de Uyunira december és április között, a melegebb, esős időszakban látogatják a legtöbben – nem véletlenül. A néhol 120 méter vastag, sokszögű mintákba rendeződő sókérget ugyanis ilyenkor néhány centiméter mély vízréteg borítja, benne az égbolt lélegzetelállítóan tükröződik vissza.

Érdemes azonban azzal számolni, hogy decemberben és januárban az utolsó pillanatban változhatnak a tervek az időjárás függvényében, de erre az utazásszervezők fel is hívják az érdeklődők figyelmét. Bár május és november között a megkeményedett, száraz talaj miatt a sivatag azon részeire is el lehet jutni, amelyek az esős időszakban nem megközelíthetők, cserébe jóval hidegebb időre kell ilyenkor számítani: a téli éjszakákon (május-augusztus) -25°C-ra is lehűlhet a levegő.

Azzal a tudattal indultunk el másnap reggel a kisbusszal, hogy a határ előtt majd kiderül, vissza kell-e fordulunk vagy sem. Három óra várakozás után végül csak megkaptuk az engedélyt a továbbhaladásra, így a vámellenőrzések után izgatottan pattantunk be a Hijo Cajón-nál ránk váró terepjáróba, és némi csúszással végre kezdetét vehette a sivatagi kaland. Négyezer ötszáz méter magasan jártunk, a csapat nagy része enyhe szédülésre és fejfájásra panaszkodott, de túravezetőnk, Santiago megnyugtatott minket, hogy másnapra elmúlik. „Egyedül a nehezebb légzéshez kell hozzászoknotok, de a nem mindennapi látvány, a termálfürdőzés és a kiadós ebéd is kárpótolni fog titeket a hegyibetegségért” – magyarázta.

Igaza volt! Lenyűgözött a tájak változatossága, a sokszínű domborzat és a sivatag meglepően gazdag növény- és állatvilága. Minden egyes állomáson újabb és újabb természeti kincsek vártak ránk. A Licancabur rétegvulkán közelében elterülő, smaragdzöld színben pompázó tó után a Salvador Dalíról elnevezett sivatagot átszelve egy természetes termálmedence felé vettük az irányt, hogy megmártózzunk a 35 fokos vízben. Az ebéd utáni sziesztát túravezetőnk azzal a hírrel szakította félbe, hogy nyomunkban egy igen csúnya vihar, ezért jobb, ha mielőbb továbbindulunk.

Utunk során találkoztunk csincsillával, déli macskanyúllal, vikunyával, számos pintyfélével, kondorkeselyűkkel és lámacsordákkal, a Vörös-tónál pedig rövidcsőrű, andoki és chilei flamingók százait láttuk tanyázni. Néha kiabálnunk kellett, hogy halljuk egymás szavát a süvítő szélben, melynél csak a gőzölgő, kénszagot árasztó hőforrások bugyogása tűnt hangosabbnak. Mintha évmilliárdokat repültünk volna vissza az időben, hogy szemtanúi lehessünk a Föld keletkezésének. „Nyugodt állapotban a fő és a másodlagos mélyedések magmatikus gázokban gazdag vízzel vannak feltöltve. A hidrosztatikai nyomás következtében aztán a rendszerben lévő víz hirtelen felforr és gőzfelhő formájában a felszínre tör” – tudtuk meg Santiagótól.

Besötétedett, este nyolc felé járt már, amikor kellemesen elfáradva tértünk be egy Mallku Villamar nevű kis faluba, ahol ízletes mogyorókrémlevest és spagettitésztával tálalt lámasztéket kaptunk vacsorára. „Bolívia legszegényebb, infrastrukturában igen elmaradott területén vagyunk. De a nomád állapotok ellenére mindenki élete egyik legklasszabb élményeként emlegeti a túrát” – magyarázta Santiago, miközben forró kokateát szürcsölgettünk, hogy elűzzük a szűnni nem akaró fejfájást. Pedig egy szóval sem panaszkodtunk, sőt én ennél szerényebb körülményekre számítottam. Fűtés ugyan nem volt a szállásunkon, de nyolc pesóért lehetett egy ötperces melegzuhanyt venni, a kabát plusz paplan kombináció pedig bőven elég volt ahhoz, hogy ne fázzunk éjszaka.

Másnap már jóval enyhébb fejfájással, legalább tizenöt fokra és ínycsiklandó palacsintaillatra ébredtünk, így újult erővel indultunk meg következő állomásunkra, a Sziklák völgyéhez, hogy felfedezzük a vulkáni tevékenység és a szélerózió faragta szobrokat: ki is szúrtunk a sziklarengetegben egy tevét, egy teknőst, egy gombát, egy fát és egy, a FIFA világbajnoki trófeára emlékeztető sziklatömböt. A természet alkotta szobortárlat a mocsaras-lápos Fekete lagúnánál folytatódott, ahol vígan úszkáló kacsákon, a békésen legelésző lámákon, a sziklákon bújócskázó csincsillákon és rajtunk kívül egy árva lélek sem járt. A gyönyörű zöld fennsíkon trappolva mintha a Gyűrűk Ura egy-egy jelenetében találtam volna magam, a körülöttünk elterülő sziklasokaság pedig egy elhagyatott birodalom képzetét keltette bennem. Észre sem vettem, hogy szemerkélni kezdett az eső, annyira elmerültem az elém táruló látványban. „Gyerünk srácok, vár az ebéd! Aztán pedig Uyuni, ahol meglátjátok, még a szállásunk is csupa só” – riadtam fel lelkes túravezetőnk hangjára. Ebéd alatt eszméltem csak rá, hogy már rég nyoma sincs a magassági rosszullétnek. Koccintottunk is egy bögre teával a kellemes felismerésre, ám ekkor még sejtelmünk sem volt, hogy hamarosan ennél méltóbb ünneplésben is részünk lesz.

Amikor fogytán volt a benzin, és az utunkba eső kúton azt mondták, hogy egy óra múlva érkezik az üzemanyag, sofőrünk kirakott minket egy közeli bányavárosban, San Cristóbalban, hogy addig is beleshessünk a helyiek mindennapjaiba. Így lettünk hívatlan, de szívesen látott vendégei egy kisebb utcabálnak, ahol a nemzeti ital, a singani (kb. fehérbor) mellett quinoasört, baracklikőrt, mentalikőrt, meg még ki tudja, mit kóstoltattak velünk a helyiek.

A tenerifei eredetű katolikus hagyomány szerint február 2-án tartják a Virgen de la Candelaria, vagyis a Candelariai Miasszonyunk ünnepét. Bolíviában is minden településnek, illetve templomnak megvan a védőszentje, akinek a tiszteletére eszem-iszommal egybekötött zenés-táncos mulatságot rendeznek ezen a napon. Santiago figyelmeztetett minket, hogy mindig kérjük a helyiek engedélyét, ha fotózni szeretnénk őket. Általánosságban véve valóban szokatlanul zárkózottak a bolíviaiak, itt azonban kimondottan örültek az érdeklődésünknek. Mint azt túravezetőnktől megtudtuk, busás fizetés jár azoknak, akik napi 12 órát dolgoznak a ma már japán kézben lévő, hatalmas területű San Cristóbal bányában, mely egyébként a világ legnagyobb ólom-, ezüst, lítium- és cinktermelői közé tartozik – hozzájárulva ezzel Japán gépjármű-, elektronikai és építőiparához.

Spontán kitérőnk után egy 600 fős kis település, Colchani felé zötyögtünk, ahol egy kedves házaspár látott minket vendégül saját építésű sószállójában. Sópadló, sófalak, sótömbökből összerakott asztalok, székek és ágyak: Frank és Karen kitartó munkájának eredménye a különleges épület, mely otthonos hangulatával ellensúlyozta a tényt, hogy egy hatalmas sivatag kellős közepén töltjük az éjszakát.

Reggel fél hatkor indultunk a kies terepre, hogy teljes pompájában nézhessük végig a napfelkeltét a sekély vízzel borított sómezőn, de a napot sajnos csak nyomokban láttuk – helyette csípős hideg és szürkeség fogadott minket. Nem panaszkodtunk, így is ritka izgalmas élményt nyújtott, ahogy a végtelennek tűnő messzeségben az ég és a föld összeért. Mintha a nagy semmi közepén kóvályogtunk volna, ahol az egyetlen menedékhelyet a zászlósokaság szomszédságában álló sóépület jelentette. „Nem volt az évszázad ötlete két egymást követő évben is itt megrendezni a Dakar-ralit, hiszen mégiscsak egyedülálló természeti kincseket veszélyeztetnek egy-egy ilyen versenyen” – mondta Santiago, amikor betértünk megreggelizni és felmelegedni. Mindeközben kezdett felszakadozni a felhőzet, és a hőmérséklet is sokkal tűrhetőbb lett, úgyhogy túlbuzgó gyerekek módjára szaladtunk ki a nagy semmibe fotózkodni.

„A Salar de Uyuni pleisztocén kori tavak kiszáradása során keletkezett. A hegyekből érkező csapadék vízelvezető nyílás híján az Altiplanón gyülemlett fel, majd idővel a hőmérséklet emelkedése és a klímaváltozás miatt ez a sóban gazdag víz lassan elpárolgott, és egy hatalmas sómezőt hagyott maga után” – ezt már Senor Juanito sófeldolgozó üzemében mesélte nekünk Santiago, ahová túránk vége felé látogattunk el, hogy beszerezzünk némi fogyasztásra alkalmas sót is az otthoniaknak.

„Mivel a sókéreg alatt található víz folyamatos párolgása még több sót hagy a felszínen, és mivel az evaporáció mértéke tízszerese a csapadék mennyiségének, ez a folyamat egy soha ki nem merülő sóforrást eredményez” – fűzte hozzá. A helyiek számára azonban a legnagyobb kincset egy, a sóvidék alatt rejtőző könnyűfém, a lítium jelenti. Mint kiderült, a világ lítiumtartalékának több mint fele itt található, így nagy valószínűséggel a laptopunkat és az okostelefonunkat éltető töltők és akkumulátorok alapanyaga is a Salar de Uyuniból származik.

Bolívia természeti erőforrásaira azonban már a lítiumbányászat felvirágzása előtt is nagy volt a kereslet. A 19. század vége felé brit mérnökök érkeztek az országba, hogy az Antofagastai és Bolíviai Vasúttársasággal együttműködve kiépítsenek egy vasútvonalat, melyen aztán La Pazból Chile kikötőibe szállították az értékes ásványokat. Ennek az öreg vasútnak a maradványait, megkopott, rozsdás, összefirkált vonatszerelvényeket jártuk körbe túránk utolsó állomásán, az Uyuni közelében található vonattemetőben. Itt található az a szerelvény is, amelyet a vadnyugat legnépszerűbb rablói, Butch Cassidy és a Sundance kölyök fosztottak ki. Egyszerre volt kísérteties és varázslatos a kies sivatag öreg roncsai között tekeregve ezeket a történeteket hallgatni. Szívesen elidőztem volna ebben a western filmbe illő jelenetben is napnyugtáig, de Uyuniban még várt ránk egy utolsó közös ebéd. Rám pedig La Paz és egy izgalmas bringatúra a világ egyik legveszélyesebb útján, a Carretera de la Muertén.

 

Írta és fényképezte: Sáfár Zsófia