A klasszikus japán A klasszikus japán tollrajzművészet nyomdokain alkotta meg különleges hangulatú fotóalbumát egy magyar fotográfus páros. Bakos Gábor és Soltész Adrienn kötetének címe: Shiro – azaz fehér. Nem véletlenül.

A japán tollrajzművészet alaptézise, hogy az üres, fehér papírlap semmivel sem kevésbé fontos része a kompozíciónak, mint azok a vonások, amelyeket a művész ad hozzá. És tán itt van elrejtve a lényeg: a művész csak hozzáad a fehér papírlap eredendő tökéletességéhez.

Bakos Gábor és Soltész Adrienn ezt az ősi japán filozófiát követte, amikor élettel töltötte meg a Shiro – My Japan cím alatt megjelent album fehér lapjait. A kötet 75, az elmúlt esztendők során Japán legkülönbözőbb helyszínein készült, lebilincselő fotón keresztül mutatja be azt az életérzést, amelynek időközben az alkotók is a részeseivé váltak.

Bakos Gábort régóta ismerem, és a Japán iránt kibontakozó szenvedélyének is tanúja voltam, ezért adódik az első kérdés.

Jó pár éve rendszeresen jársz Japánba. Emlékszem az első szigetországi fotós túráid képanyagaira és a lelkesedésre, ahogyan az útjaidról meséltél. Mi fogott meg ennyire Japánban?

Sokunkban megtalálható az egzotikus, ismeretlen kultúrák, a kelet csodái iránti érdeklődés, nekünk a „végső lökést” egyértelműen egy David Attenborough-filmrészlet adta, amelyben fehér darvak táncoltak a fehér tájban, miközben esett a hó, és az erős szél borzolta a madarak tollazatát. Meghatározó élmény volt. Párommal egymásra néztünk, és tudtuk, hogy ide el kell mennünk!

Hogyan jutottál el a sztereotip japán témáktól, a tájképektől és a hőforrásban fürdőző makákóktól a darvakig? Miért éppen a madarak kerültek fókuszba?

Fontos, hogy a sztereotípia valamiből táplálkozik, ami gyakran sokkal mélyebb, mint a nyugati popkultúra leegyszerűsítő magyarázata. Ha ezeket megismerjük, megértjük, akkor már nem biztos, hogy általánosításnak látjuk, mert tudjuk, értjük a mögöttük lévő történelmi, vallási, mitológiai kapcsolatokat. Ez a megismerés egy hosszú, rácsodálkozásokkal teli út, amely még most is tart. De, hogy a kérésedre is válaszoljak, az első úton egyértelműen a darvak voltak a fókuszban, a többi téma sokkal kevésbé volt „kitalálva, elképzelve”.

Lóránt Attila fotográfus – aki a kötethez előszót is írt – „vizuális haikukhoz” hasonlította a képeiteket. Való igaz, ezek a képek is többet mondanak az ábrázolt jelenetnél, és a kötet szinte minden oldalán tapintható a szigorú rend, a szikár, tűpontos kompozíció. Mennyiben érzed találónak ezt a párhuzamot? 

Nagyon örülök, hogy észrevetted, mert ez a könyv koncepciója, ami végigfut a sorozatokon, és egységes mondanivalóval tölti fel az albumot.

Az első utunkat, csaknem egyéves felkészülés előzte meg, amely során kiemelt figyelmet fordítottam a középkori japán művészetekre, ezen belül is a korai Edo-korban virágzó kalligrafikus tusrajzra, amit Japánban Sumie-nek vagy Suibokugának neveznek. A Suibokugák egyszerű ábrázolásmódja, a feszes, sokszor színpadias kompozíció, a hordozófelület, a papír fehérje iránti tisztelet köszön vissza képeinken.

1/3

MEGNÉZEM

広げた羽 Széttárt szárnyak - Óriás rétisas az Ohotszki-tenger jege felett

FORRÁS:  BAKOS GÁBOR

Ez alapkoncepció volt, vagy a képválogatás, netán a terepen töltött idő során, menet közben kezdte vezetni az optikátokat?

Egyértelműen ez volt az alapkoncepció, már a legelső alkalommal is Suibokugákat akartunk készíteni, csak azt nem tudtuk, hogy ebből szerelem lesz, a szerelemből pedig egy fotóalbum. A stílus és a kifejezésmód – ahogy mi is – sokat alakult, javult, változott az évek során.

Mi volt a legérdekesebb, a legviccesebb és a legijesztőbb pillanat a fotózásokon?

Hú, nagyon sok sztorink van, órákig tudnánk mesélni. Ezek legtöbbje a nyelv- és kultúraismeret hiányából vagy egyszerűen a tapasztalatlanságunkból fakadt. Majdnem tíz éve jártunk először odaát, akkor még Tokióban is ritkán lehetett angol nyelvű tájékoztató táblákkal vagy angolul beszélő emberrel találkozni. Vidéken, nyelvismeret hiányában pedig egy egyszerű vonatjegy megvásárlása vagy egy bevásárlás is vicces szituációt tudott teremteni. Mióta jobban megismertük a kultúrát, a testbeszédet, és messze nem jól, de beszélem a nyelvet, sokkal ritkábban kerülünk ilyen helyzetekbe. Olyan egyszerű dolgokkal lehet bakot lőni, hogy nem tudjuk, hogyan kell elhelyezni, mit nem szabad csinálni egy evőpálcikával. Mert tudatlanságunkkal súlyosan udvariatlanok is lehetünk. Vagy nem fogyasztjuk el az elénk helyezett, de szörnyen rémisztő megjelenésű óriásrákot, ami viszont egy helyi csemege. Vagy nem tudjuk, hogy az édességekben lévő barna töltelék a legritkább esetben csokoládé, sokkal inkább babpüré. De a jégkrémes pult is meglepetéssel szolgálhat, mert előfordul, hogy polipos, lóhúsos vagy szentjánosbogaras jégkrém kerül a nyelvet nem ismerők kosarába. 

Evezzünk békésebb vizekre! Egy kis technika: vázak, objektívek, kiegészítők stb. Hogyan tudtátok ezeknek a félénk madaraknak ennyire intim pillanatait is megörökíteni?

Az első útra még a „jövő hetet” is becsomagoltuk, 18 kilónyi fotófelszerelés volt mindkettőnknél, ami több mint sok, de biztosra akartunk menni. Azután egyre kisebb lett a csomag, a témákat, helyszíneket megismerve kialakultak az elképzelések, elkeztünk fejben fotózni és ehhez válogattuk a felszerelést. Az általunk bejárt témák nagyrészt állványosak, nagytelések. Az 500–600 mm jó szolgálatot tesz, ahogy a 300 mm és egy 70–200 is. Ennek ellenére volt olyan út, ahol a tágan elképzelt kompozíciók miatt végig 70–200-zal fotóztam. Nagyon érdekes egy ilyen kötött stílusgyakorlat, de soha nem fogunk beleférni egy aprócska válltáskába.

Hány túra során készült el ez az anyag? Mennyi időt töltöttetek összesen Japánban?

Most, hogy összeszámoltam, számomra is meglepő, hogy szummázva több, mint 10 hónapot töltöttem Japánban! Ez nem kevés idő – ehhez képest a japánom sokkal jobb is lehetne… Majdnem minden évből kerültek be képek az albumba, de a leválogatásánál nagyon szigorú voltam. Nem volt elég, ha egy kép jó, ami nem felelt meg a koncepciónak, gondolkodás nélkül repült és bizony voltak olyan utak, ahol a fényviszonyok az időjárás vagy a téma miatt nem készült kép a Shiro-albumba. Nagyon sok remek kép fennakadt a rostán, viszont sokszor előfordult az a lúdbőröztető élmény, hogy már exponáláskor tudtam, ez a kép bizony bekerül a végső válogatásba. Vannak sorozatok, amelyek csak évek alatt álltak össze egésszé, tudatosan kerestük a pillanatot, amivel kiegészíthetnénk vagy lezárhatnánk egy-egy félbehagyott képi történetet.

Mennyire hatott rád a Japánban eltöltött idő? Más ember lettél?

Japán nem egy egyszerűen megismerhető ország, nem adja könnyen magát. Ennek legelső oka a nyelvi és kulturális különbségekben keresendő. A nyelv és az írásrendszer ismeretének hiánya nemcsak a hétköznapi dolgok megértését, megismerését nehezíti meg, de sokszor nem értelmezhető egy-egy művészeti stílus vagy egy műalkotás sem.

Nagyon egyszerű példa: a könyv elején található rajz, ami egy külső szemlélőnek egy furcsán stilizált madár, ám az egy japánul értőnek egy kalligrafikus Shiro kandzsi, ami ugye az album címe! A japán művészetekben gyakori az ilyen és ennél jóval összetettebb vizuális „áthallás”. Egy idegen kultúrával találkozni mindig érdekes dolog. Egyértelműen formálja az embert, és minél jobban megismeri, annál inkább. Otthon gyakran beszélgetünk a következő útról, sokszor vágyunk vissza Japánba.

Legutóbb Amerikából jelentkeztél. Mi a következő projekt?

A fehér témát a Shiro albummal, úgy érzem lezártuk, a fehér a fehérben nagy szerelem, de már mindent elmondtunk vele, amit szerettünk volna. Ez nem azt jelenti, hogy már nem szervezünk téli fotótúrát, de már más képeken van a hangsúly. Jól láttad, néhány éve belevágtunk egy, az USA közép- és délnyugati területeit feldolgozó projektbe, ahogy képgyűjtés fázisában van egy új japán albumunk is Aka címmel. Nem kis feladatok ezek, mert más koncepcióra épülnek, más gondolkodást kívánnak, mint a Shiro album.

A képeken kívül mit hoztál magaddal Japánból?

Több minden eszembe jut, de a legfontosabbak a barátságok. Sok embert megismertünk, szállásadókat, fotósokat, kint élő magyarokat. Igyekszünk úgy szervezni az utazásokat, hogy találkozni tudjunk velük.

Az interjút készítette: Horváth Árpád

Bakos Gábor és Soltész Arienn: Shiro című kötete immár online is elérhető