A hatalmasra nőtt botsáskákat a méretük ellenére is csupán most írták le a tudomány számára, múzeumi példányaikat tévesen, más fajokba sorolták korábban.

A botsáskák a rovarvilág lajhárjai, azzal a különbséggel, hogy némely fajuk igen látványos, színes mintázatot ölthet. Két, a tudományra új, hatalmas méretű és igencsak színpompás botsáskát fedeztek fel Madagaszkáron, a 65 millió éve különálló szigetként létező földdarabon, ahol rengeteg a bennszülött élőlény.

Általában a szigeteken élő állatfajoknál megfigyelhető, hogy vagy óriássá (pl. galápagosi teknősök), vagy miniatűrré (madagaszkári törpe víziló) fejlődnek az adott körülményekhez alkalmazkodva, illetve sok esetben igencsak hangsúlyossá válik náluk az ivari kétalakúság.

Az igen lassú mozgású botsáskák sikerének a titka az, hogy igencsak jól tudnak a környezetükbe olvadni, akár a klasszikus „bot” alakú, akár a levelekre emlékeztető „sétáló levél” típusú botsáskáról van szó. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a fajok elsöprő többsége barnás vagy zöldes árnyalatú, az élőhelytől függően.

Néhány olyan színes fajuk van, amelyik figyelemfelhívó árnyalataival saját veszélyes voltára (riasztó anyagok) figyelmeztet, ám ezeknél is leginkább csak az összecsukható hátsó szárnyakra korlátozódik a feltűnő szín, ilyen pl. a terraristák körében közkedvelt perui ördög botsáska, amelynek fekete testétől elüt ragyogó kárminpiros hátsó szárnya.

A botsáskák mintegy 3100 már leírt fajáról sem sok leszármazási információnk van, főként azért, mert egyes régiók ezen rovarairól eleve keveset tudunk. Madagaszkár, annak ellenére, hogy a biológusok számára aranybánya, e területek közé tartozik. A két most leírt fajhoz tartozó állatok nem voltak ismeretlenek, 2004-ben azonban még más fajokba sorolták őket, ám egy német kutatócsoport a botsáskák filogenetikai rendszerén dolgozva helyre tette a besorolásukat. A 2004-ben és 2007-ben Madagaszkár északi részén begyűjtött, azóta múzeumban tárolt példányok alapján vizsgálták meg az állatokat, küllemük és genetikájuk szerint.

Az Achrioptera manga sp. nov. hím példánya 16 cm hosszú, ragyogó kék színű testét narancspiros tüskék borítják, hasonló színűek a combjai is. A nőstény még nagyobb, 20,5 cm hosszú (volt az egyedek közt egy 23 centis is), a színe barnás rejtőszín, csupán a testét borító tüskék narancsosak. Az állat nevében a „manga” a helyi nyelvben a kéket jelentő szó, és a hím botsáska színére utal. Mind a nőstény, mind a hím egyedek széttárják a színes hátsó szárnyukat és reszelős-ciripelős hangot hallatnak, ha megijesztik őket. Az élőhelyük kis területen van ugyan, de néhány éve védelem alá helyezték azokat az erdőket, ahol ez az óriási kék botsáska is lakik, így talán nem veszélyeztetett a státusa sem.

Az Achrioptera maroloko sp. nov. esetében a nőstény 24 cm hosszú, a feje és a tora sűrűn tüskézett, a teste többi része csupasz, a színe szürkés-barnás, kevés világos mintával. A hím lényegesen kisebb, 15,5 cm hosszú, a méretét viszont színpompás külsővel ellensúlyozza: élénk sárga testén zöld és piros sávok, illetve szintén színes tüskék vannak. A hátsó szárnyak töve borvörös, de amúgy türkizes mintázatúak. A faj nevében a „maroloko” a helyi nyelvben színeset jelent. A faj élőhelye egy kis erdős mészkőhegységre korlátozódik, amely ugyan védett terület, ám a 2004-es itteni felfedezése óta számos expedíció során is csupán két nősténnyel találkoztak. Ez azt is jelentheti, hogy rendkívül ritka a faj, de azt is, hogy pl. a fák lombkoronaszintjében, rejtett életmódot folytatva él.
Mindkét faj esetében csak az ivarérett hímekre jellemző a színes külső, amelyet utolsó vedlésükkor öltenek fel, a fiatal egyedek és a nőstények rejtőszínbe öltöznek.

Elképzelhető, hogy a színeiknek a párválasztásban lehet szerepe, de erről semmilyen megfigyelési adat nem áll rendelkezésre. Az is lehet, hogy a hímek, amelyek párkereséskor viszonylag gyorsan mozognak a lombok közt, a színük, mintájuk miatt pont beleolvadnak a környezettel, mivel a mozgásuk miatt gallynak biztosan nem nézné őket egy ragadozó sem. Mindemellett az A. manga esetében nehéz elképzelni, hogy a ragyogó kék szín segít ebben. Az Achrioptera fajok rendelkeznek olyan mirigyekkel, amelyekből riasztó váladékot tudnának kifecskendezni, azonban azt eddig egyetlen fajuk esetén se vizsgálták, hogy valóban képesek-e erre. Az is elképzelhető, hogy a környezetük növényei közt van olyan, amelynek elfogyasztásával a testükben méreganyagokat halmoznak fel, s erre figyelmeztetnek az élénk színek. Ez a kék szín esetében „gyanús” különösen, mivel az amerikai nyílméregbékáknál a kék árnyalat kimondottan a mérgekkel kapcsolatban fejlődött ki, így lehet, hogy a madagaszkári botsáskák is ezért alkalmazzák.

Mivel a színes botsáskák igencsak gyakori házikedvencek is, a terraristáknak érdemes lesz átnézniük a szakirodalmat, mert kiderülhet, hogy a régóta tartott és tenyésztett állataik sem ahhoz a fajhoz tartoznak, amelyhez eredetileg vették őket.

Forrás: Égen -Földön – Föld alatt