Sokan sokféle dolgot gyűjthetnek, de Tóth Krisztián rovarkollekciója nem csupán kedvtelés, hanem tudományos szempontból is jelentős.

Tizenegy éve foglalkozik rovarok gyűjtésével. Hogyan jött az ötlet?
Bár anyai nagyapám egyszerű téglaégető munkás volt, az ő érdeklődése révén alakult ki ebbéli affinitásom először az itthoni flóra és fauna iránt, majd az internetnek köszönhetően fokozatosan tágult a világ. Első jelentősebb gyűjtőutam, ami komolyabb engedélykérések mentén zajlott,  2005-ben Ausztráliába vitt. Mivel egyik végzettségem preparátor, és az ízeltlábúakat legkönnyebb tartósítani; innen jött az ötlet, hogy hiánypótló céllal nekifogok a gyűjtésnek, mivel nemhogy Magyarországon, de másutt sincs ilyen léptékű összeállítás, amiben tartósított formában őrzik meg a lényeket.

Ekkora távolságra aligha indul el fajlista nélkül, ugye?
Természetesen, mert megvolt a gyűjteni kívánt fajok listája, de mindamellett amibe belebotlottunk – és szert lehetett rá tenni, – akkor abból is hoztunk. Például vastagfarkú skorpiófajok, latrodectusok, tehát a barna, fekete özvegy. Ezek nem védettek, gyűjthetők, kihozhatók és be is engedik őket Magyarországra. Még indulás előtt engedélyt kell kérni az itthoni, majd a külföldi hatóságoktól, országonként eltérő módon, de az ausztráloknál is szakmai kísérőt kapunk, aki felügyeli a munkánkat. Ha mondjuk az adott faj élőhelyét jelölő GPS-koordináta egy nemzeti park területére esik, akkor hiába gyűjthető az állat, ott mégsem az. Mindenre megvannak a szabályok. Ausztráliánál maradva: a kinti behozatali engedély mellé még 3-4 másik kell, amik azt rögzítik, mi az import célja – oktatás, avagy személyes. Bármi legyen az indok, rettenetes összegekbe kerülnek ezek az engedélyek.

Ha mégis zöld út nyílik a kiszemelt élőlény befogására, akkor mi történik utána?
Országa válogatja, hogy határain túlra engedéllyel ki lehet-e vinni élő állatot, vagy sem. Legtöbbször azonban csak éterezve lehet ezt megtenni: lágy, úgynevezett lemérgezett állapotban, dobozolva. Ekkor már nincsenek életben. Hazakerülésük után ismét le kell ellenőriznem a megszerzett fajok genusát. Otthon egy egész fagyasztó van telis-tele azonosításra és merevítésre váró pókokkal. A rovaroknál 2-3 hetes száradási periódussal számolunk, amihez egy speciális berendezés áll rendelkezésre így tökéletesen csíramentesre szikkad az állat, ergo semmilyen kártevőt nem viszünk a kollekcióba. Onnantól kezdve maradéktalanul páramentesen, napfénytől, de a porosodástól úgyszintén óvni kell őket.

Preparáláshoz használatos vegyszerek közül imént elhangzott az éter. Milyen egyéb anyagokat alkalmaznak még?
Teljesen eltérő technikát és vegyi anyagokat veszünk igénybe halaknál, madaraknál, hüllőknél. Vannak speciális tömőanyagok, ragasztók, amiket preparátorként használok. Ezek mindegyike 20-50 éves lejárati időt garantál, következésképpen addig nem kell hozzányúlni a preparátumhoz. Rovarok konzerválásához minimális mennyiségű kemikáliát adagolunk, de tartósításnál például műszálas vatelint alkalmazunk. Nem mindegy, hogy vékony- vagy vastag kutikulája, köznapi nevén kitinpáncélja, van-e az adott állatnak, mert utóbbi megkeményedik, így nem muszáj hozzányúlni, míg előbbiek lágyságuk miatt hő hatására összeesnek, elfolyósodnak. Ezért kell kitömni őket. Egyes Scolopendráknál, imádkozó vagy botsáska fajoknál eltávolítjuk a belső zsigereket, ugyanis ha nem tesszük, szín- és/vagy formatorzulást tapasztalhatunk a művelet legvégén. Hozzáteszem, akármilyen alaposan, prémium minőségű anyagokkal dolgozunk, minimális pontatlanság előfordulhat.

Mi segíti abban, hogy a megőrzés folyamatában megtartsa eredeti kinézetét az állat?
Csak ismeretlen fajoknál támaszkodom nyomtatott vagy internetes szakmai forrásokra, a szakmai kapcsolataink jól működnek, egymást segítjük. Pókszabásúak, vagy akár a centipedék, millipedék (száz- és ezerlábúak) köz nagyon ritkán futok bele ismeretlen fajba: többször leírták már őket, s nem én vagyok az első, aki bármelyiket letűzi.

Mennyi ideig tart, míg elkészül egy preparátum?
Ma már, 11 év tapasztalatával a hátam mögött, körülbelül 20 perc 1 ízeltlábú preparálása – ehhez adódik a már említett 3 hét száradás.

Mi alapján választja ki a gyűjteménybe kerülő állatokat?
Csak a szívemhez közel álló fajokat és kizárólagosan ivarérett, teljesen kifejletteket mutat be a portfólió – ez a kezdetektől érvényes szempont. Többekben felmerül a kérdés, hogy ha szeretem, miért preparálom őket. Ez amolyan 22-es csapdája, de túl kell látni az elpusztult állat tényén, mert ha élve tartanám őket, életük végén ugyanez történne, ám utána az enyészeté lennének. Viszont preparálással megőrizhetem őket a jövő nemzedékének – nem titkolt ismeretterjesztő szándékkal.

Valóban ez már egy óriási kollekció. Kinek, hol és hogyan lehet a segítségére?
Sok-sok hobbista barát is segített abban, hogy a gyűjtemény minél nagyobb legyen, elérje a mostani nagyságát. Nem is csoda, hogy elkezdtek noszogatni, többek között Fábián György, a Magyar Rovartani Társaságtól: ne otthon nézegessem, inkább vigyem el a táblákat börzékre, netán az Újpesti Lepkemúzeumba, de legalább pályáztassam a kollekciót. Így indultam a MRT pályázatán, ahol első helyezéssel ismerték el munkámat. Ilyenkor nem csak egyetlen táblát bírálnak, hanem az összeset átfogóan: kezdve a formáktól, a szimmetrián át egészen a technikán és a fajmeghatározás, rendszerezés módjáig és pontosságáig mindenre kiterjedt az értékelés. Korábban pár általános iskolába is eljutottunk, de ma már néhányan járnak oktatni, vagy preventív foglalkozásokat tartani. Közösségi oldalakon is sokan kerestek meg minket különböző ízeltlábúkkal kapcsolatos kérdéseikkel. Legalább egy évig a Magyar Természettudományi Múzeumba kerül a póksorozat, a lehetőségért ezúton is szeretnék köszönetet mondani Csorba Gábornak, a MTM Állattárának tudományos és gyűjteményi főigazgató-helyettesének. Mára már tényleg ott tart a gyűjtemény, hogy tovább kell engedni. Olyan ez, mint amikor felnő egy gyerek és kirepül a családi fészekből. Jelenleg hazánkban a magángyűjtemények száma sokszorosa a múzeumokban láthatóaknak.

Börzéken járva megannyi keretezett preparátumból választhatnak az érdeklődők, de kik vásárolnak ilyesmit?
Széles a skála: a gyerekes anyukától kezdve a beleszerelmesedő nagypapán át egészen a rovarőrültekig. Az élő állatoknál érdemes megemlíteni, hogy a közhiedelemmel ellentétben, az ízeltlábúak között is megannyi olyan faj van, ami kevésbé ingerlékeny. Egyik madárpókfajom, egy Grammostola pulchra, órákig a térdemen ücsörgött, miközben tévéztünk. Másik véglet, amikor az állat máris nekimegy az ember kezének, miközben kiveszi a megmaradt táplálékát a terráriumából. Ezt nagyon fontolóra kell venni, amikor ízeltlábút szeretnénk otthonra. Szülőként feltétlenül ismerni kell, melyik az a faj, amelyikkel akár a hat éves kislányom is foglalkozhat: madárpókot nem vesszük ki a terráriumból, nem sétáltatjuk, mert nem úgy él, sőt a megfelelő táplálékról is gondoskodni kell!
Következetes szülőként e téren is lehet irányítani: amikor nagyobbik gyerekem azt tervezgette, hogy pókot tartana, először leültünk beszélgetni, majd szakkönyveket böngésztünk: melyik az a faj, ami tetszik neki, és én is úgy láttam, megfelelő számára. Máskülönben veszélyforrás egy ízeltlábú!

 Ezek szerint van különbség hobbi és tudományos gyűjtés között? 
Lássuk ezt egy elvi példán keresztül: valaki kimegy Guineába, mindenféle engedély birtokában behoz egy olyan pókot, amiről utóbb kiderül: nincs még leírva, tehát új genus. Ilyenkor joga van, hogy a névadáshoz sajátját is felhasználja. Tegyük fel, hogy a behozott példány „vemhes és lebabázik”, mondjuk 800 darab kispókot. Egy hobbista póktartó bedobozolj mindahányat és valamilyen néven kiteszi őket egy börzén, egy kalkulált árért. Lehet, hogy öt százalékuk elpusztul alkalmi tartóiknál, míg a többiek felcseperedvén egymás között, „vérfertőző” módon szaporodnak, merthogy más pókkal nagyon ritkán tudnak összepározni. Túl azon, hogy genetikailag ez nem jó, még a tudományos vonal is „üresen halad”, mert semmi sincs leírva, minden a hobbisták szintjén ragad – nagyon sok négytüdős pókfaj került így be a köztudatba. Sokkal óvatosabban, felelősségteljesebben kéne bánni ezzel a tevékenységgel! Aki tudományos szemlélettel hoz be pókot, figyel, hogy kövesse a szakmai útmutatásokat.

Miért nem lehetséges különböző pókfajok szaporodása?
Induljunk ki abból, hogy mint jelen esetben is, általában nemenkénti párosításban láthatóak a pókok. Négytüdős hím pókoknál az utolsó két tarsus, lábíz tetején van a nemi szervük, amit bulbusnak hívunk, amikben az ivarszerv és a tulajdonképpeni sperma található. Fajon kívül, fajon belül minden egyes hím egyednél genusonként változik a bulbus formája. Úgy képzelhetjük el, mint egy kulcsot, amivel csak bizonyos lakásba juthatunk be. Mexikói fajoknál, a Brachypelmáknál, főleg hobbitaróknál hibrid egyedeknek nevezett állatok vannak, melyek vagy kevésbé tájékozott rajongók révén, vagy pusztán a véletlen folytán kerültek össze. Két Brachypelma kereszteződéséből – legújabb megfogalmazás szerint – „hobby form” jön létre, de semmiképpen nem eredeti genus. Három-négy olyan Brachypelma genus van, amelyiknek olyan bulbusa van, ami lehetővé teszi számukra az összepárzást.

Természetes körülmények között is összepároznak a különböző Brachypelma genusok?
Egy másik genusból származó hímet nem engedi közel magához a nőstény, ha saját élőhelyükön találkoznak, vagy maximum azért engedi közeledni az idegen hímet a nőstény, hogy felfalja. Fogságban, amikor megszokja a pók, hogy mindig optimális hőmérsékletben élhet, állandóan kap táplálékot, akkor teljesen eltérő módon reagál, ha nem saját genusából kerül össze egy másik, ellenkező nemű pókkal.

Mennyire magányos, avagy társas elfoglaltság a pókkeresésekre való elutazás?
Magyarországról 5-6 kollégával járunk külföldre rendszeresen. Ez abból a szempontból előnyös, mert terepen haladunk, tuskókat forgatunk fel – alkalmasint éjjel is, a keresett faj bioritmusának megfelelően – ilyen helyeken például mérges kígyóval is összeakadhatunk. Persze, igyekszünk minimálisra csökkenteni a kockázatot: legyen szó a jó minőségű védőfelszerelésekről, és az elővigyázatosságról. Praktikus okokból megéri helyiekkel szervezni a túrát, mert ők jól ismerik az ottani terepet, szokásokat, adottságokat. Személyes meggyőződésből legtöbbször ez utóbbi mellett döntök.

Sok tétel van még gyűjtői bakancslistáján?
Szerencsére már ott tartunk, hogy mintegy 1200 fajt írtak le, tehát majdnem a végén járok. Francia-Guineára szeretnék kijutni, és legalább egy hónapot eltölteni ott.

Az interjút készítette: Sarusi István