Vigyázat, varánusz-veszély!

Végre egy hétvégi kirándulásra nyílt lehetőségem. Régóta vártam, hogy megnézhessem a Kota Kinabalu előtt fekvő, 5 szigetből álló Tunku Abdul Rahman tengeri park szigeteit. Gaya és Mammutik szigetén már jártam, a másik 3 sziget azonban váratott magára.

A kedvezőtlen széljárás miatt sajnos mire a kikötőbe értünk, már csak 2 szigetre lehetett eljutni, Mammutikra és Manukanra. De ez is épp elég kecsegtető volt, egy kis napfürdőzésre,  korall nézegetésre és némi sétára.

Az út nem volt több 20 percnél, vidáman és várakozásokkal telve léptünk első állomásunkra, Manukan szigetére. Itt befizettük a fejenként 10 Ringgit (700 Ft) belépőt, mellyel a tengeri védett terület fenntartásához járultunk hozzá. Csekély összeg egy ilyen értékes területért, mely oly sok szolgáltatást nyújt. A strandon sok ember élvezte már a napsütést és a tengert, mi először egy kis séta mellett döntöttünk.

Egy kiépített, téglázott ösvény vezetett a sziget csücskébe, amely ’Sunset Point’ névre hallgatott. Ki is volt táblázva, hogy merre kell menni, és futó útvonalként is jelölve volt. Mi mit sem sejtve elindultunk a néha felfelé, néha lefelé vezető kis ösvényen. Lábunk alatt két percenként átszaladt egy gyík, jó sok volt belőlük.

A növényzetben gyönyörködtem, bár ez egy kis sziget, mégis a vadon morzsáit tükrözi, indákkal, pálmákkal körülvéve bennünket. Közben szóba került a varánusz, mivel a közelmúltban tett thai kirándulásom során megtapasztalhattam, ahogyan minden félelem nélkül ereszkedik az emberek közé egy nagyobb példány ebből a ragadozóból, egy kellemes, turisták által látogatott kis szigeten.

Gaya szigetén vannak varánuszok, ezt tudtuk. De nem ismervén a fajt, fogalmam sem volt, mekkora a minimális élőhely-szükséglete, vajon egészen kis szigeteken is megfordulnak-e? Nos, azért a varánusz mellett egyéb gondolatok is jártak a fejemben, és a ’Sunset Point’-ot elérve, egy, a tengervízből kinövő zöldellő mangrove fa látványa teljesen másfelé is terelte azokat. Néhány percet időztünk csak itt, azután indultunk vissza, hogy könnyed sétánkat egy kellemes fürdéssel zárjuk.

Néhány perccel a visszaindulás után azt vettem észre, hogy valami van az úton. Egy-két másodperccel később már tisztán láttam, ez egy varánusz, méghozzá egy egészen szép megtermett példány! Ha pár héttel korábban nem tapasztalom meg, hogy egy 2-3 méteres gyík simán elsétál az emberek között, de nem támad, ha nem ingerlik, akkor valószínűleg ijedtemben ott szörnyet halok, vagy visszamegyek a ’Sunset Point’-ra és ott halok meg végelgyengülésben. Tréfát félretéve, nem egészen értem, miért nem tesznek ki jelzést erre vonatkozóan, hogy az ember legalább számítson rá, és tudja, mit kell csinálni! Ilyen nem volt, és mi sem sejtettük, hogy egy ilyen találkozóban lesz részünk.

Mindenesetre némi gondolkodási idő után – és miután földbegyökerezett lábaink már megmozdultak – megkezdtük az akciót, hogy a gyíkot az útból eltávolítsuk, felszabadítva hazavezető utunkat. Néhány erőtlen ’hess’ és ’tűnjél el’ után az óriásgyík csupán egy odavetett pillantással díjazott bennünket. Na ez így nem lesz jó. Erőt vettünk magunkon, s az intenzív tapsolás, kiabálás és erőteljes közeledés meghozta gyümölcsét. Na nem menekült, az nem mondhatom.

De nagyon komótosan átsétált keresztben az ösvényen, s szépen lecammogott az útról. Persze mi nem elégedtünk meg ezzel, nem szeretnénk egy méterrel mellette elsietni, így tovább hajtottuk, s így kénytelen volt egészen eltűnni a sűrű zöld bokrok között. Jól látszott a hossza, körülbelül két méter lehetett. Meglehetősen gyorsan szedtük lépteinket és hagytuk magunk mögött az út ezen szakaszát.

Éppen kezdtem kiheverni a pozitív, ugyanakkor félelemmel teli élményt, és az úton sétáló egy-két rákot nézegettem egy negyed óra múlva, amikor egy újabb példány érkezett elénk, éppen a bokrok közül jött és a sétány kövei felé tartott. Ezúttal le sem fényképeztük, csak hajtottuk, azonnal. Nem akartam hinni a szememnek, ez már olyan volt, mint egy videójáték, ’Kerülgesd a varánuszt’ címmel. Mondanom sem kell, hogyan tettük meg az út hátralévő részét. A némi feszültségre a fürdés is elmaradt, egy partra vetett döglött kutya miatt, ami eléggé elvette a kedvem, és idő sem volt már rá, de Mammutik szigete kárpótolt, a színes korall világgal, halakkal.

A kicsinek és aranyosnak nem mondható állat, akinek azóta számtalan rokonával találkoztam még Kota Kinabalu belvárosában is, a varánuszok családjába tartozik, mégpedig a vizes élőhelyeket kedvelő szalagos varánusz egyik alfaja. A család komodói tagja igen ismert, amely talán a világ összes élőlénye közül a leggátlástalanabb gyilkoló gép.

A hiedelmekkel ellentétben nem az a probléma vele, hogy dögevő és a fogán tanyázó baktériumok igen károsak az emberre harapás esetén, hanem bizony méregmirigyei vannak. Szerencsére a térségben mindenütt megtalálható rokona, a szalagos varánusz nem rendelkezik ilyen méregmiriggyel, így elvileg az emberre sem különösebben veszélyes. Azért nem szeretnék egy ilyenhez túl közel menni, tekintélyt parancsoló, az bizonyos.

És az egészben a félelmetes az, hogy alig észrevehetőek, az ember simán elsétál mellettük. Nem is értettem, hogyan lehet biztonságos például egy ilyen kis szigeten egy elhagyatott ösvény, ahol teljesen beleolvadnak a környezetükbe. Méregmirigyük ugyan nincsen, de ha az ember túl közel megy hozzájuk, nem tudom, hogyan reagálnak. A gyerekekről nem is beszélve, egy szaladgáló csöppség, ha közel megy, fogalmam sincs, ez a gyík nem nézi-e a vacsorájának. Persze azóta már tudom, hogy Kota Kinabalu és a szigetvilág valójában tele van ilyen óriásgyíkokkal, akik úgy élnek együtt az emberrel, mint mi a kóbor macskákkal, de az első élmény azért felejthetetlen.

Konklúzió jelenleg nincs, ha csak nem annyi, hogy a varánuszokra azért továbbra is figyelünk, és Mammutik gyíkmentes és a part is tisztább. Viszlát Manukan, isten hozott Mammutik!