Már pár hete visszaértem Semporna-ból, ahol a várva várt merülések elmaradtak, a fegyveres konfliktusnak köszönhetően, amikor a tengervédelmi program tagja lévén lehetőségem nyílt „Open Water Diver” minősítésem mellé egy „eco-diver” képzést elvégezni. Ennek következtében minősített korallzátony ellenőrré válhatok és hivatalosan is segíthetek a korall-zátony állapotának felmérésében.

Izgatottan néztem elébe a 3 napos képzésnek, melynek végén sikeres vizsgát is kellett tennem a minősítés megszerzéséhez.

Az első, elméleti nap is eseménydús volt számomra, hiszen szembesültem vele, hogy még a tankönyvi ábrákon, profi oktatási célú profilképeken sem ismerem fel a halakat, amiket pedig egy ilyen kutatás során jegyezni kell.

Fele sem tréfa, jól fel kell ehhez kötni a nadrágot.

Először megtanultuk az egész kutatás lényegét és metódusát.

A tenger fenekén 100 méteres szakaszokat vizsgálunk. Egy hosszú mérőszalag mentén haladunk, 20 méteres szakaszokat vizsgálva, és 5 méteres szüneteket tartva, összesen tehát 4 vizsgált szakasz van 100 méteren belül. A szakaszokon a szalag lefektetése után elsőként a halakat vizsgáló búvár megy végig.

A víz alatt használható palatábla és ceruza segíti, hogy tényleg mindent lejegyezzünk. Azután a gerinctelen állatokat figyelő búvár vagy búvárok úsznak végig kígyóvonalban, fejjel lefelé, minden rést átnézve. Végül az aljzat vizsgálata következik, ez a leglassabb folyamat. Ahol a szalag nem egyértelműen fekszik a fenéken, ott egy kis súlyt kell leengedni, és amihez elsőként hozzáér, ott kell megvizsgálni az aljzatot, és lejegyezni azt.

A képeken még az „ezt ne keverd össze ezzel” típusú ábrákkal is gondom volt, még így sem láttam a különbséget, hogy lesz ez a vízben, ahol a hal messzebb van, és gyors, mozog?! Kétségbeesésemen igyekeztem úrrá lenni és esténkénti tanulással behozni a hiányosságot. A két gyakorlati nap már kevésbé görcsösen telt, végre merültünk. A tengerfenék nyugodt volt, a halak sokasága pedig minden aggodalmamat elűzte. Mammutik szigete körül végeztük a gyakorlatot, a Kota Kinabalu előtti kicsiny szigeten. Ha itt ilyen gazdag a korall világ, elképzelni sem tudom, milyen lesz majd a kiemelten értékes helyeken?

A sziget partjainál még egy oktatási célú, szemléltető kollekciót is létrehoztak, egy víz alatti  „terepasztalt”, ahol többféle korall van egy helyen, s ennek köszönhetően a halak is ideszoktak, bohóchalak, pillangóhalak és még sorolhatnám.

Ez maga volt a víz alatti éden. Persze az elején a halak felismerése nem ment, de belejöttem. A gerinctelenek vizsgálata pedig azért nehéz, mert fejünket kicsit lejjebb engedve kell úszni, gyakorlatilag kissé fejjel lefelé, amitől könnyen megfájdul az ember feje. És persze az egyensúlynak tökéletesnek kell lennie, hogy minden résbe belenézhessünk, mégse érjünk a korallhoz.

Legalábbis ne az uszonnyal, véletlenül. Mert a kutatás részeként bizony az ember az ujját kell, hogy használja olykor, hogy megállapítsa, kemény korall, szivacs, vagy éppen mi alkotja az aljzatot, beleértve azt is, hogy élő korall, mostanában elpusztult korall vagy éppen régóta halott korallal állunk szemben. Megtanultam hát, hogy mit kell figyelni, és hogyan kell nagyon finoman ujjal kitapintani a dolgokat.

Azért először volt bennem egy kis félsz, hiszen ismeretlen dolgokat fogdosni a tenger fenekén ijesztő. De mindez elszállt a képzés során, a végén úgy belejöttem, hogy mindent megfogdostam, persze nagyon vigyázva, hogy semmiben se tegyek kárt. Ez a dolog új kapukat nyitott előttem, leírhatatlan tapasztalat. Persze a két nap végére, miután sok-sok órát töltöttünk a vízben, kezdtem a fejem, fülem érezni, nincs ehhez hozzászokva a szervezetem.

De a vizsgákat sikeresen letettem, és azóta egy expedíción már be is segítettem, ahol igencsak „mélyvízbe” kerültem.  A halfelismerés jutott nekem a Gaya sziget körüli expedíción. Az egyébként turisták számára nem látogatható, szintén Kota Kinabalu előtt fekvő sziget szigorúan védett terület. A nemzeti parkok kezelője, a Sabah Parks azonban idén nyáron egy tudományos expedíciót szervezett, mindenfelől érkeztek kutató csoportok, a szárazföld és a tenger élővilágának felderítésére egyaránt.

Én a Reef Check Malaysia önkénteseként a korallzátony állapotfelmérésben segédkeztem, az imént említett szerepem szerint a halfelismeréssel, ami annyit jelent, hogy az ember teljesen egyedül ússza le a 100 méteres szakaszt, az indikátor halfajokat, és azok méretét lejegyezve.

A WWF csapat tagjaként pedig egyes napokon a cápa számlálás metódusát gyakoroltuk be, mert sajnos cápát a sziget körül nem láttunk. A lényeg persze az volt, hogy a csapat elsajátítsa a módszertant, és legközelebb a cápa populációk által sűrűbben lakott területeket mérjük fel. Mondanom sem kell, hogy alig várom ezt az expedíciót.

/Reméljük, ezen utolsó sorom aggódó szüleim nem olvassák./