Élt hajdanában a teletlen, napsütötte délen egy derék fecskepár. Ez még akkor volt, amikor a fecskéket a mi hidegebb éghajlatunk alatt senki sem ismerte, s csak az az egy hazájuk volt, az igazi, az eredeti, a melegebb és sugarasabb dél.

Csakhogy ismeritek-e ezt a régi-régi versikét, hogy:

Gólya-gólya, gilice,

mitől véres a lábad?

Török gyerek megvágta,

magyar gyerek gyógyítja,

Síppal-dobbal, nádi hegedűvel!

Hát bizony így volt a fecskékkel is az őshazájukban. Nem sok kíméletet élveztek a messzi lakosoktól, kivált a gyermekektől. Kővel, parittyával vadásztak rájuk, s megölték, megsebezték őket könyörtelen.

Nohát, ennek másutt is ki vannak téve más madarak is, és a fecskék is kénytelenek voltak elviselni. Persze a legsérelmesebb minden üldöztetésük közül az volt, ha a rossz emberek a fészkük nyugalmát háborították meg, és elrabolták tőlük fiókáikat.

Ez történt azzal a kedves felnőtt fecskepárral is egy évben, amelyikkel a mesét kezdtem. Szörnyű gyász és bánat volt szülői szívüknek a fiókáik veszte. Ez tette hát, hogy fecskeapó az árván maradt fészken így szólt fecskeanyónak:

- Hallod-e, jó feleségem, énnekem van egy felséges gondolatom. A jóisten a leggyorsabb szárnyat minekünk, fecskéknek adta madártársaink közt. Miért ne próbálnánk hát javítani a sorsunkon? Én tudom, hogy tőlünk északra is vannak tájak, és van nyár. Hátha ott jobbak az emberek! Tehát azt tennénk, hogy legalább addig szállnánk el oda innen, amíg ott fönn is meleg van, és kikölthetjük a fiókáinkat, és szárnyra kaptatjuk őket annyira, hogy a zordabb időben már visszaröpülhetnek velünk. Megerősödve a veszedelmeket is jobban elbírják itten kerülni.

Egy szó, mint száz, a derék fecskepár elhatározta, hogy felfedező útra kél, és úgy is tett.

Éjet-napot röpültek át a tengeren, mígnem nagy fáradtan csakugyan ideértek, a mi hűvösebb hazánkba.

Tavasz volt éppen, gyönyörű, verőfényes idő. Semmi híja sem lett volna, hogy megvalósítsák a tervüket.

Hát megérkezve letelepedtek egy városban, egy nagy, csúcsos, tornyos palota ormára pihenni.

Most kell aztán itt elmondanom, hogy akár hiszitek, akár nem, de a madaraknak is éppolyan szigorú törvényeik vannak egymás közt, mint az embereknek. És közöttük is csak a gonosz természetűek nem engedelmeskednek neki, például: a sasok, héják, karvalyok, kányák és így tovább, akárcsak az emberek közt a rablók, betörők, tolvajok.

Nos hát a madártörvényben az van, hogy az olyan madár, amely a várost és a falvakat választotta magának lakóhelyül, annak helye nincs az erdei madarak birodalmában, a szabadban.

Így hát a mi fecskéinket a városi rokonaiknak kellett vendégül látniok. Hát akikkel legelőbb szóba ereszkedhettek, azok a galambok voltak, akik ott fészkeltek a palota tornyában. Azok aztán így szóltak a fecskepár kérdéseire:

- No bizony, ha az hozott ide benneteket, hogy az emberek itt jobbak volnának, mint a ti hazátokban, abban ugyan tévedtek, mert itt csakúgy lesnek a madarak életére. Bennünket is csakúgy fogdosnak össze pecsenyének, és fosztogatják ki a fészkeinket. De igaz, véletlen a mi helyünk a legjobb. Mert ez a palota egy hatalmas úré, aki az egész környéknek parancsol. És annak van egy szépséges leánya. Van közöttünk egy fehér galamb, az az ő kedvence. Az leszáll a vállára a kisasszonynak, és a tenyeréből eszik tiszta búzát. Érte aztán a kisasszony parancsára minket is megkínálnak egy kissé. De hogy titeket mi sors vár, arról már nem felelhetünk.

Persze búsult a fecskepár, hogy lám, hiába tették meg a nagy utat ide. Itt sem várta őket különb helyzet. És már azon voltak, hogy visszaszálljanak hazájukba.

De amint tanakodtak, keseregtek, hát egyszerre csak észreveszik, hogy a palotából egy fehér galamb röppen fel a társai dúcába. Az, akiről éppen beszéltek, a kisasszony kedvence.

Hanem amint felszállana, hát a levegőből egyszerre gonosz héja csap alá, s egyenest a fehér galambra. Már a karmai közé is kapja szegény jószágot, és azzal huss! - viszi is magával.

Hát a fecskepár abban a pillanatban, ahogy észrevette a héját, azt mondja a galamboknak:

- Nosza, gyerünk! Gyerünk ennek a haramia héjának a nyomába. Csak nem hagyjuk a körmei közt a társatokat elveszni?

De bizony a gyáva galambok reszketve sápítoztak, és csak maguknak kerestek búvóhelyet.

- Hogy mernénk mi megtámadni a héját puha csőrünkkel, hisz minket is véresre szabdal! - kurrogták.

- Ejnye! Szégyen, gyalázat! Pipogya népség! - vijjogta a fecskepár a galamboknak. Azzal se szó, se beszéd, utánazúdultak a rabló héjának.

Persze ezalatt a palota udvarán minden teremtett lélek összeszaladt a kisasszony nagy jajveszékelésére, hogy viszi a héja a kedves galambját. Még a nagy úr is egyik lábával a másikba botlott kifelé rohantában, hogy segítsen szeretett kislánya baján.

- Száz aranyat annak - kiáltotta a vitézeknek, csatlósoknak -, aki lenyilazza azt a zsivány madarat!

De bizony hiába! A héja már olyan magasan szállt zsákmányával, hogy semmi nyílvessző el nem érhette.

Hanem nagyobb csudára, mit látnak? Két pirinyó madarat a héja nyomában. Hogy innen is, túlról is nekivágnak, csipogva, merészen, egyre-másra, elibe-hátába, alultól-felülről.

Úgyhogy végül a héjának a sok elevenjébe kapott csípésre el kellett eresztenie a karmai közül a fehér galambot. És rá persze megfordult, hogy ezt a két vakarcsnyi támadóját, a fecskepárt megleckéztesse.

No, csak ezt próbálta légyen! Ilyen ellenfelekkel sem volt még dolga. A fecskepár között csak úgy mozgott nagy szárnyaival, mint két kis fürge kutyus közt a bika. Csak ő kapott sebet, adni nem tudott.

Végre is úgy kellett csúfos kudarccal elmenekülni előlük útjára.

Eközben persze a fehér galamb megmenekült a nagy ijedtséggel és a hátában néhány héjakarom nyoma árán. És reszketve, lihegve suhant le a palota udvarára, egyenest a kisasszony vállára.

A kisasszony odavolt a nagy örömtől, nem is kell külön mondani. Legföllebb azt kell megjegyezni, hogy hirtelenében meg is felejtkezett róla, hogy kinek köszönheti kedvenc galambjának megmentését.

De ott volt édesapja, a nagyúr figyelme, meg az udvaré. Váltig kérdezte a nagyúr mindenkitől: ugyan micsoda kis vitéz apróságok ezek a madarak? De hát az udvarban senki sem tudott feleletet adni, mert senki sem ismerte a fecskéket.

- Nohát, akármiféle madarak - szólt a nagyúr -, a vitézséget meg kell jutalmazni! Azonnal fusson szét hírnök az egész országomban, hogy ahol ilyen kis, villás farkú, karcsú madárkákat látnak, mindenki megbecsülje őket. Halál fia, aki a legkisebb bántásukat okozza!

Mondjam, ne mondjam tovább, hogy mi lett a nagyúr parancsának a foganatja?

Attól fogva van a fecskéknek két hazájuk, s nincs olyan rossz ember, aki kezét merné emelni rájuk.