A hegyi patak Tündére, akinek az égbolton kóborló Felleg az édesapja, édesanyja pedig a rengeteg Erdő, ott lakott egy kedves völgyecskében, messzi a kék hegyek háta mögött, ahol még sohasem jártak emberek.

Mondanom se kell talán, hogy milyen szépséges szép volt a Tündér, és hogy boldog volt nagyon, mert hisz igen boldog lehet azért valaki, amiért hírét se hallotta az embereknek.

Ó, akadtak azért barátai a Tündérnek a völgyecskében! Őzikék, mókusok, madarak, sőt még a mogorva medvével meg a gonosz farkasokkal is jó barátságban volt a Tündér, mert ő minden lakóját szerette a völgyecskének, s azok is szerették őt valamennyien.

Különösen alkonyattájban gyűltek a Tündér köré a barátai, mikor feltelepedett egy nagy, zöld mohás sziklára, és elkezdett dalolni.

Édesapja, az arany taréjos Fellegsárkány is megpihent ilyenkor kóborlásaiban a hegy felett, hogy meghallgassa leánya énekét, s édesanyja, az Erdő is vele dúdolgatott.

Hanem minden pajtása között legkedvesebbek voltak a Tündérnek a virágok meg a Patak.

A Patak volt a legvidámabb személy az egész völgyecskében. Szüntelen locsogott, mókázott, és kifigurázott mindenkit, ha már csak rá is pillantottak. Még a szelíd virágoknak se hagyott békét, akik egyre panaszkodtak, hogy mialatt szalad, egyre mint a bolond, meghuzigálja fürtjeiket.

Különben afelől a Tündér is sokszor megkérdezte a Patakot, hogy ugyan hová tart ilyen bolondos iramodással. De a pajkos hullámgyerekek csupa bolondságokat válaszolgattak a kérdésére:

– Mit kérded tőlünk – kiáltozták –, ha mi se tudjuk! És mit gondolsz, ha megállnánk ilyeneken törni az eszünket, tüstént a nyakunkba ugranának a hátul jövő pajtásaink, s még elgázolnának nagyobb csúfra. 

De ha kíváncsi vagy reá, hát gyere velünk, majd meglátod, csak gyere velünk.

Hát bizony a Tündér nagyon kíváncsi volt megtudni, hogy hová szaladnak a hullámgyerekek, de mégse mert messzire menni velök. Pedig minden titkát ismerte a völgyecskének ez egyen kívül, s nagyvégtére aztán ezt is megtudta a pletykás Matyimadártól.

Az igazat megvallva, a Szajkó (mert még a nevéből is kettő van a Matyimadárnak) haragosa volt a Pataknak amiatt, hogy még őt is lefőzte a fecsegésben, és irigykedett reá, amiért a Tündér jobban szereti, mint őt. Így felelt tehát a Tündérnek:

– Nagy titok ám ez, amit tőlem kérdezel. De mivel annyira szeretlek, nem tudom megállani, hogy el ne mondjam neked. Hát ez az ostoba 

Patak csak ugrál és mókázik egyre, pedig azt se tudja, minek örül.

Látod-e ott a völgyecske végiben, ahol egymásnak támasztják hátukat a hegyek?

Ott már elmúlik a Patak jókedve. Ott egy nagy szakadék van, s a szélire érve már sikoltozva iparkodik a bolond Patak fenntartani magát a köveken. Persze a köveknek van eszök, hogy ne engedjék magukba kapaszkodni, hogy még őket is magával rántsa a mélységbe. Jaj, kedvesem, odalenn sötét van és iszonyatos. Még a napsugarak se merészkednek oda, és úgy mondják, hogy odalenn a hegyek kitátott, fekete sziklafogakkal teli szája nyeli el a Patakot.

De hogy aztán odabenn mi lesz vele, azt senki se tudja. Hanem hallgass ide. A hegyek szájából fel szokott jönni néha a meredek szélire valami apró, csúnya szörnyeteg. Hitványnak néz ki szemre, de azért rettentő erős lehet, mert szőrösek a karjai, és inasak, mint a faágak. Hosszú, zöld penészes a szakálla, görbék a lábai, hegyes a süvegje, s mécses van az övére akasztva. És mérgesen szidja, átkozza a mélység széléről a napsugarakat, merthogy összeszurkálják a szemeit. Az istenért oda ne csalogasson egyszer, kedvesem, ez az esztelen Patak!

Ezt ugyan kár volt mondani a Matyimadárnak, mert a Tündér még pillantani se mert többé a szakadék felé, s azután már többnyire csak a szelíd virágokkal pajtáskodott.

Hát bizony, akiről a Matyimadár beszélt, az nem volt más, mint a Hegyirém. Szakasztott olyan volt, mint amilyennek a Matyimadár látta: penészes a szakálla, hegyes a süvege, s ott benn lakott a hegyek sötét gyomrában.

Hanem a Matyimadár meséjét a Tündér lassacskán elfeledte, és megint csak pajtáskodni kezdett a Patakkal. A hullámgyerekek eljárták mulattatására bohókásan a napsugarakkal az aranytáncot, vagy vidám mókákat gagyogtak neki, s ha a Tündér a virágokkal játszott lefeküdve a pázsitra, megcibálták csintalanul az aranyhaját, és csalogatták egyre magukkal:

– Gyere velünk, gyere velünk!

Hát egy napon a Tündér nem is vette észre a nagy játékban, hogy már alig kis távolra vannak attól a veszedelmes szakadéktól. De mire aztán észrevette, már késő volt.

A Hegyirém épp akkor bújt elő a hegyek gyomrából egy kissé körültekinteni. De mikor meglátta a Tündért a szakadék széléről, hát még a szája is tátva maradt a szépségén való elámulástól. Aztán se szó, se beszéd, kiugrott a szakadékból, odaszökött a Tündérhez, aki egy tapodtat se bírt menekülni a nagy rémülettől, és ölébe kapta, mint a pelyhet, s lerohant vele a meredélyen, nagyokat ugorva kőrül kőre.

A Patak panaszosan jajveszékelt alattuk, s a boldogtalan Tündér behunyta szemét az iszonyattól, mikor a Hegyirém berohant véle a hegyek gyomrába, s a hideg sötétség süvöltve csapódott kétfelé előlük.

Isten tudja, meddig száguldottak odabenn, amikor nagyvégtére odaértek a Hegyirém tanyájára, egy tágas sziklaodúba. Itt már enyhe volt a levegő, s mikor a Tündér kinyitotta a szemét, csak a mécsest látta pislogni a Hegyirém övén, meg az ijesztő árnyékokat, amint komor táncot lejtettek a mécses lobogására a sziklaodú falán, s akkor a szegény Tündér sírni kezdett félelmében.

– Jaj, istenem, miért hoztál engem ide? Hiszen sohase bántottalak, hogy megbüntessél! – zokogta a Hegyirémnek, mert azt hitte, hogy valami szörnyű gonoszságot forral ellene. Pedig a Hegyirémnek esze ágában se volt bántani.

– Ne sírjál, Tündérem – csitította nyájasan –, hiszen a világért se akarlak én bántani. Mert ne hidd ám, hogy gonosz vagyok, amilyennek látszom, ámbár a csúfolódó Pataktól tudom, hogy nagyon rút a külsőm. Maradj itt vélem, szolgád leszek örökké, mint egy királynőnek, s minden óhajtásod teljesíteni fogom, csak felejtsd el a külső világot.

– Ó, de a napsugarak? A virágok? – siránkozott a Tündér. – Eressz ki engem, nagyon félek itten!

– A szúró napsugarak? – válaszolta a Hegyirém. – Hogy is tudod szeretni őket! És a virágok? Jól ismerem őket. Sápadtak, hivalkodók, és alig nyílnak ki, máris elhervadnak. Virágokat akarsz, kedveském? Ó, mennyivel szebb virágaim vannak nékem! Lásd meg hát, milyen hitványak a külső virágok halvány ruhái az én örök életű virágaim ragyogásához.

Azzal elment a Hegyirém a sziklaodú egy zugolyába, és teli hozta süvegét drágakövekkel, mert hiszen ezek voltak az ő virágai.

Hát a Tündérnek a szeme is elkáprázott, mikor a Hegyirém eleibe öntötte virágait a földre.

Égtek, villogtak, szikráztak a Hegyirém virágai ezer színben. Rikító pirosak, ragyogó sárgák, haloványzöldek és szomorú lila virágok, hogy a mécseske szinte elszégyellte magát előttük pislákolni a Hegyirém övén. És a Hegyirém egyre újabbakat hordott a zugolyból, és egyre pompásabbakat, és alázatosan rimánkodott a Tündérnek, hogy tűzdeljen belőlük a hajába. És a Tündér bizony nem sokáig tudott ellenállni a csábításnak, s lassacskán a Hegyirémtől meg a setétségtől sem iszonyodott annyira, mint legelőbb.

Telt-múlott az idő, s a Tündér mindinkább beletörődött sorsába. Lassacskán megszerette néma pajtásait, az örök életű virágokat, eljátszogatott velük egész nap, s a Hegyirém csakugyan úgy bánt véle, mint egy királynővel. A Tündérnek pedig sokkal jobb volt a szíve, semmint a külső világ után való szomorkodását mutassa előtte, s elbúsítsa véle hűséges szolgáját.

A Hegyirém aztán mindennap elindult újabb virágokért a hegyek gyomrába, zegzugos sziklasikátorokon által, és hazajövet elmesélte a Tündérnek, milyen kemény harcokat kellett vívnia a kemény sziklákkal, amelyeknek repedéseiben nyílnak az örök életű virágok.

Hát egyszer a szokottnál sokkal vidámabban tért meg útjából a Hegyirém.

– Hej, kedves Tündérem – kiáltotta a barlang ajtajából –, sohase volt még ilyen szerencsém! Itt hozom neked a gyémántvirágot, az én virágaim királyát. Ez lesz csak méltó virítani a hajlékodban.

Így kiáltott a Hegyirém, s amint kivette iszákjából a gyémántvirágot, vakító fénnyel lett teli egyszerre a sziklaodú. Még a többi virág is vidámabban ragyogott fel rája, mintha ünnepelni akarnák királyukat.

Ó, a gyémántvirág csodaszépen tündökölt, akárcsak a külső, vidám napsugaraktól csente volna a fényét, és a Tündérnek ekkor újra eszébe 

9jutott a külső világ: a napsugarak aranyos tánca a bohókás hullámgyerekekkel, a többi pajtása és édesanyja, a jóságos Erdő. S amit még sohase tett meg, mióta itt volt a Hegyirém tanyáján, elkezdett énekelni.

A Hegyirém elragadtatva hallgatta, amint az ének hangjai felröppenve a Tündér ajkáról, édesen szállongtak körül a tágas sziklaodúban, majd meg gondtalan kiröpültek a nyíláson a setét kősikátorokba.

Ám ugyancsak megbűnhődtek a boldogtalanok merészségükért. Mert a setétben ott várták őket a zegzugos kősikátorok gonosz, éles sziklái, s mindannyian összetépdesték rajtok gyenge szárnyaikat. Egy pillanat múlva már fejökvesztett, sikoltozó rajokban menekültek vissza a barlangba, és jajongva vergődtek a Tündér körül.

A szegény Tündér csaknem elalélt rémületében, s elkezdett maga is keservesen sírni.

Hiába vigasztalta aztán a Hegyirém, és hiába hordta neki a legpompásabb virágait, a Tündér szíve újra teli lett félelemmel a szörnyű 

10sötétségtől és vigasztalan bánattal a régi, napsugaras völgyecske után. El is tökélte magában, hogy inkább meghal, semmint tovább is itt maradjon. S ha másként nem lehet, hát megkísérli titokban visszaszökni.

Egy nap aztán, mikor a Hegyirém újra elindult szokott útjára, alighogy kihúzta a lábát az odúból, a Tündér kiszórta hajából a virágokat, egyedül a gyémántvirágot tartotta meg belőlük, hogy legyen mivel világítania útján, és sietve nekivágott a sötét kősikátoroknak.

A sziklák rémséges árnyékai mindenütt a nyomába osontak, és kajánul sugdolóztak a háta megett, hogy elárulják szökését a Hegyirémnek, de a Tündér hátra se nézett, csak ment, maga se tudta, merre. Sokáig ment nagyon, egyszer csak hangokat hallott a setétben. Menten ráismert, hogy ez a Patak jajveszékelése, s akkor egyenest a hang iránt tartott.

Mondanom se kell talán, hogy felujjongtak a hullámgyerekek, mikor megismerték a Tündért a gyémántvirág világánál.

– Jaj, aranyos Tündérkénk, csakhogy látunk! Már csaknem megölt a búbánat nélküled. Sej-haj, vigasság! De nehogy visszafelé tarts, mert épp az imént láttuk arra jöttünkben a Hegyirémet.

– De hát hova mentek ti? – kérdezte aggódva a Tündér, mert hiszen már megjárta egyszer, hogy rájok hallgatott.

– Gyere csak velünk. Majd meglátod – felelték a hullámocskák. – Gyere csak velünk.

És a Tündérnek mit volt mit tennie? Újra hallgatott a hullámocskák szavára.

Soká szaladtak együtt a sötétben. Egyszer csak egy csillagocskányi világot láttak pislogni messziről. S minél közelebb értek, a világocska nőttön-nőtt, lobogott, ugrándozott előttük, mintha ő is örvendezne szabadulásukon; a Tündér pedig, mivel immár akadt vezetőjük, visszahajította a gyémántvirágot, mert semmit nem akart magával vinni a Hegyirém sötét országából.

De nagy is volt az öröm, mikor kibukkantak a hegy túlsó nyílásán a napvilágra! Ó, csodák csodája, egy másik völgyecskébe jutottak, amely még talán szebb volt a réginél. A sok hullámgyerek vidáman 

11hejehujázva bukfencezett ki a barlang száján, s ujjongó táncba kerekedett nyomban az aranyos napsugarakkal. Az Erdő pedig diadalmas örömzúgással fogadta elveszett leányát, mert hisz tudni való, hogy a jóságos Erdő minden völgyecskére kiterjeszti védőpalástját.

Aztán még boldogabb napok következtek a Tündérre új hazájában. Alkonyattájt még messzibbre vitte el itten énekét a szellő, mert ezt a völgyecskét nem zárták körül a mogorva hegyek, és nem volt olyan félelmes szakadék a végiben, mint a réginek, hanem messzi, szabad, ezüst ködös rónaságba lehetett lelátni belőle.

Ó, hamar elfeledte itten a Tündér a Hegyirém setét odúját!

Ám a Hegyirém nem tudta ilyen könnyen elfeledni királynőjét. Mikor hazatért útjából, és nem találta a barlangban a Tündért, tüstént elindult keresésére, és kétségbeesve kiáltozta a nevét a zegzugos sziklasikátorokban, míg a sötét üregek kárörvendve röhögték, hogy a Tündér megszökött a Patakkal. Aztán a gyémántvirág nyomra vezette a Hegyirémet, s a hegy nyílásán kitekintve csakugyan megpillantotta a Tündért az új völgyecskében.

Ki akart újra rohanni érte, de a napsugarak nekiestek a szemének, és bizony vissza kellett húzódnia a sötétbe szúró fullánkjaik elől. Akkor a Hegyirémnek vigasztalan fájdalommal lett teli a szíve, és ízzé-porrá zúzta keservében csákányával a gyémántvirágot, a Tündér szökésének okozóját. Aztán a többi ezerszínű, örök életű virágnak is érte ment, és marokszám szórta ki őket a barlang nyílásából a Patakba, miközben nagy átkot mondott a hűtelen Tündérre és a gonosz hullámgyerekekre.

Hát bizony a hullámgyerekek kinevették a Hegyirém keservét, és nem sokat törődtek az átkával, sőt még meg is örültek a virágainak, hogy új játékszerük akadt. Gurigatni, ragyogtatni kezdték a virágokat, és ingerkedve mutogatták új kincsüket a halovány parti virágoknak. De a Tündér szemét se vetette többé a ragyogó, ám néma kövekre.

Így vitte el magával a könnyelmű Patak a Hegyirém virágait messzi, idegen tájak felé, ahol az emberek laknak.

És a távol lakó emberek mohó örömmel kaptak a ragyogó virágokon. Felékesítették velök ruháikat, és kapzsin marakodtak egymással érettök. Aztán lassanként egyre feljebb jöttek a Patak mentén a kincsek 

12után. Végre egy napon a csendes völgyecskét is felverte goromba lármájuk.

A boldogtalan Tündér rémülten menekült el a gonosz emberek elől édesanyja oltalmába, s az Erdő haragosan zúgva förmedt rá a betolakodó idegenekre.

Csakhogy az emberek nem ijedtek ám meg az Erdő haragjától, de még nekiestek fejszéikkel a fáinak, hogy hajlékot építsenek belőlük maguknak, s a kevély szálfák ordítva átkozták leszakadtukban az esztelen Patakot, minden baj okozóját.

Bizony a Patak talán a legjobban megbűnhődött könnyelműségéért. Mert az emberek nem elégedtek ám meg azzal, hogy megfosztották kincseitől, hanem szövétnekeket gyújtva vakmerően behatoltak a Hegyirém sötét birodalmába is az örök virágok után, és csákányaikkal mérges iszapot túrtak ki a sziklák repedéseiből. Az alattomos, sárga iszap pedig kárörvendve kapott fel a tiszta hullámocskák hátára, és befertőzte mindannyit. Szegény parti virágok rémülten látták, hogy piszkítja be finom ruhácskáikat az ocsmány iszap, és elhervadoztak egymás után, mert nem tudták túlélni szégyenöket.

Bizony a gonosz emberek mindent elpusztítottak a völgyecskében, ami csak elibük került, és azóta is szakadatlan kutatnak a Hegyirém virágai után. Vakmerően kalandozzák be szövétnekeikkel a hegyek sötét gyomrát, és csak a Hegyirémtől rettegnek egyedül, mert ha néha megjelenik előttük mécseskéje a sötét kősikátorok mélyén, olyankor mindig lecsalogatja egyiköket halálfiának valami szörnyű szakadékba.

Ó, a Tündér nem lett azért földönfutóvá, amiért a gonosz emberek megfosztották a völgyecskéjétől, hiszen sok rejteke van még édesanyjának, az Erdőnek, ahol boldogan éldegélhet, de azért mégis maradt a szívében egy kis szomorúság a régi, vidám pajtásai után.

De senki emberfia nem látta azóta a Tündért, csak néha hallják énekét messzi az Erdő mélyiről, alkonyattájban, mikor megpihennek az örök virágok után való kapzsi hajszában, s olyankor nem tudni, miért, a gonosz emberek szívébe is beférkőzik valami mélységes szomorúság.