Az aranyvirágot hozó magas növények felismerésével sokan vannak bajban. Az aranysárga virágú bokor az aranyfa.
Tudományos nevén a Forsythia az olajfafélék családjába tartozó cserje, míg az aranyeső (Laburnum) pillangósvirágú növény. Egy harmadik társaságot alkotnak az aranyvesszők, a két méteresre is megnövő, magas (Solidago gigantea), a kanadai (S. canadensis), ezek fészkes virágzatú, erőteljes növekedésű, felálló szárú évelő növények.
Az utóbbiakat sok kertben megtűrik, ültetik, holott az Észak-Amerikából
érkezett, gyérítendő özönnövények közé tartoznak. Trükkjük, hogy
áttelelő szerveik száraz talajban rejtőznek, tarackjaik 10–20 cm mélyen
helyezkednek el. De magról is képesek szaporodni. Ez utóbbi azonban nem
túlságosan sikeres, mert a magot több rovar is szívesen fogyasztja. A
kaszattal való ivaros szaporodás azonban az új élőhely meghódításakor
fontos. Szerencsénk, hogy a kényes magok csak fényen hajtanak, ami
annyit jelent, hogy csak kopasz folton sikeresek. Ezért lassabban
hódítanak újabb területeket. A kaszatok ősszel egyébként nem kerülnek
nyugalmi állapotba, ezért csírázásukat az alacsony hőmérséklet
akadályozza meg. A magoncok tavasszal vad növekedésbe kezdenek, és
viszonylag hamar két-három, 1–10 centis tarackot fejlesztenek.
Az észak-amerikai Solidago-fajok közül a Solidago canadensis a XVII.
században, dísznövényként került az európai botanikus kertekbe, ahonnan a
XIX. század közepén „lógott” meg. Ezt a botanikusok kivadulásnak
mondják. A növénygyűjtők jegyzőkönyveiből kiderül, hogy a magas
aranyvessző évente átlagosan 910 négyzetkilométerrel, a kanadai pedig
741-el terjed, méghozzá lineárisan. A terjedésben szerephez jutnak a
természetes vízfolyások: a magas aranyvessző első magyarországi
herbáriumi adata a Duna-kanyarból, 1848-ból származik. Tömeges
előfordulásairól a Duna-mentéről számoltak be (1865 Csallóköz, 1873
Csepel-sziget).
Megjelenését az 1880-as években a Dunántúl több pontján is észlelték,
a Dunától keletre első alkalommal csak 1902-ben, Szolnok közelében
akadtak rá, és a későbbiekben is jóval ritkábbak a kelet-magyarországi
előfordulások. Ennek oka nedvességigényével függ össze, ugyanis ott él
vidámabban, ahol bőséges tavaszi és nyár eleji esők serkentik tarackjai
fejlődését.
Solidago gigantea
Az aranyvesszők igazi trükkje ugyanis a tarackolásban rejlik: ezek
ugyanis két év alatt viszonylag nagy területen behálózzák a talajt,
három-négy év alatt általában zárt sarjtelepeket alakítanak ki. A
sarjtelepek záródását követően zárt, egyöntetű állományokat hoznak
létre. A tarackokkal összekapcsolt hajtások és növényegyedek között
ugyanis tápanyag-kicserélődés is van, így a felszín alatt élő hálózat
kiegyenlíti a gyengébb talajfoltból származó hátrányokat. A fejlődő új
tarackok a legnagyobb valószínűséggel 180 fokos szöget zárnak be az
előző évi tarackkal, ezért egyenes csíkban terjednek.
Az aranyvessző zárt sarjtelepeivel okoz kárt, mert a magról kelő
egyéves, majd az évelő növények képtelenek gyökeret ereszteni.
Ugyanakkor mindkét faj jó nyár végi mézelő és gyógynövény. A virágzás
kezdetén gyűjtött, szárított hajtásaik Solidaginis herba néven,
vizelethajtó teaként kerülnek forgalomba.
A Solidago-fajok elleni védekezés legkönnyebb módja a megelőzés. A
kaszálórétek, legelők és egyéb fátlan területeken a rendszeres kaszálás,
valamint a mezőgazdasági területeken a rendszeres talajművelés
meggátolja megtelepedésüket. Szerencse az is, hogy a feldarabolt
tarackok sokat veszítenek életképességükből, vagyis rosszul tűrik a
talajművelést.
Szerző: Czauner Péter
Kommentáld!