Tegyük föl, hogy Devecseri István, aki csendes, kocsmát nem járó magyarnak ismertetik a környéken, valamely ünnepnap délelőtt látogatókat kap a tanyába. Vagy valami úrféle társaság a városból, vagy esetleg a komája, aki egy napi járóföldre lakik, s így ritkán találkoznak. Különben a látogató lehet más is, talán a biztosító társaság ügynöke, vagy akár a varrógépben utazó vigéc. Elég az hozzá, hogy a látogatók örömére, amint letelepülnek az asztalnál az ereszet alatt, a kamrába megy István, s törkölyt hoz elő, meg apró, vastag poharakat. Ünnep lévén, kalács is van, valamint a télen levágott sertéseknek az idén valami csodálatos finom, szép szalonnája maradt. (A disznó ugyanis ezzel emel magának emléket a halála után.)

Emellett van még sonkacsülök is, ami szintén pompás étel, ha valakinek okos bicskája van hozzá, és ért az evés művészetéhez. Mert a bicskával való falatozás tudománya sem sokkal kisebb Mátyás királyénál, aki "bár ujjaival evett, ruhái mégis tisztán maradtanak". A tanya Mátyás király óta eljutott a bicskáig, s azt oly szépen használja, hogy az étvágytalan beteg embernek ehetnékje támad, ha meglát egy csülökből jóízűen falatozót. Az úrféle nagyobb birkózással szedi szét porcelán tányérján késsel, villával a gyenge csirkecombot, mint kézből a koma a csülköt. Utána szép íves karéjokat szelnek a kalácsból, valamint megérkezik ekkorára az asszony is, aki frissen szedett zöld paprikát hoz. Így megy a früstök egy darabig a törköllyel, de egyszer hirtelen föláll a gazda.

- Hova? - kérdezi a másik.

- Barackér' - felel Devecseri büszkén. - Van ojan is, a magam üstyin főtt.

Most jön a barackpálinka, s abból iszogatnak, amíg el nem érkezik az idő, amidőn a komának menni kell. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy a koma csak benézett ide, éppen a komaság kedvéért (mivel a látogatások tartják fönn a barátságot). Másként azonban egészen más hivatala van ezúttal, amennyiben levelet ad föl a postán a fiának, akit Boszniában sarcol a király. Persze a levelesládák a pusztán nincsenek a kútgémek oldalára aggatva, hogy beledobhassa, mint a városban szokás, hanem azt el kell vinni, messze, messze. De a gyerek megérdemli ezt az utat, s a koma a barackból való italozás után jókedvűen hág a fürhécre, s a kutyák üdvözlő csaholása közben kirobog nagy porfellegekkel a tanyából.

Devecseri néz utána hosszan a tanyavégből, az asszony pedig a pitvarajtóból. A tanyán ez azon udvariassági ténykedés, amit Knigge a lépcsőig való kikísérés címen ír elő.

Mikor a kocsi a fordulónál eltűnik, Devecseri visszatér, és a munkája után akar látni. A munka ezúttal komolyabb, mert az udvart kellene méricskélni egy újabb hombár fölállítása szempontjából. Az istállóból borjúköteleket hoz elő, összebogozza, és azzal próbálja széltében-hosszában az udvart, hogy hol lenne legalkalmatosabb az a bizonyos.

De a munka nem megy egészen jól. Az agya már nem tiszta, a torka pedig kellemesen bizsereg, és némi barackbéli folytonosságot kíván. A józan életű Devecseri Istvánnal szokatlan érzés ez nagyon, de ezúttal már mindegy.

Ennélfogva eldobja a kötelet, és az ereszet alá megy, hogy majd iszik még egyet a barackból. De nem lehet. A zöldre festett asztal a vadszőlő-lombok alatt már egészen üres, mert az asszony a vendégfogadás maradványait mind a helyére hordta vissza.

A gazda ugyan utána mehetne, mert tudja mindenről, hogy hova van elrakva, de ez mégis bizonyos röstelkedéssel jár. Az asszony is szót ejtene utána, ha mást nem, legalább ennyit:

- De rágyütt kend az ízire...

Sokkal jobb ilyenkor, ha az ember a fejébe nyomja a kalapot, botot vesz elő, s azt mondja az asszonynak:

- Elmék egy kicsit.

- Hova?

- Biczókhon.

Tudni kell, hogy Biczóknak kocsmája van kint, s ezt nem is állja meg beszéd nélkül az asszony. Azt mondja:

- Ugyan?

- De bizon csak - feleli rá félig vidáman, félig pedig komolysággal István.

- De ebédre előgyün kend?

- Elő.

István most már végképp nekiindul. A tanyaudvarban a két kutya összenéz, az egyik lefekszik az út közepére, ami annyit jelent, hogy lélek az ajtón se be, se ki - a másik pedig ballag a gazda után. Félénken megy az eb, miután nem tudja, visszakergetik-e. Egyszer aztán szőre a száraz bojtorjánba akad, az megzörög, s arra Devecseri visszafordul. A kutya alázattal lapul, de amint látja, hogy a gazda nem szól semmit, vidáman ugrik föl, s most már ő járja elöl az utat. István egyébként nem szokta megengedni, hogy a kutya így komázzon vele, de most derült hangulattal lépdel maga is, és egész a csöndes kacagásig fölmegy a jókedve, amikor látja, hogy az akácos közében a Hattyú tényleg arra fordul, amerre Biczók kocsmája fekszik. Most már István meg van győződve, hogy valóságos Isten rendelése a mai napra szánt jókedv. Az a kis nehéz érzés, ami a szívén feküdt eddig az út alatt, hogy oly könnyedén odahagyta az asszonyt, eltűnik s ő maga belép a tanyai kocsma udvarába.

Szép nagy hely az, kitapasztva szikes földdel, mert a nagy eperfa alatt szokás táncolni vasárnap délután. Most ott egy asztal van meg egy pad. Nyilvánvalóan ott reggeliztek Biczókék. István mellé telepszik, a kutya a pad alá kerül, és szétnéznek mind a ketten. István gazdát keres, a kutya meg kutyát. De nem látszik se gazda, se kutya, s ennélfogva azt mondja István jó hangosan:

- Biczók?

Az eperfa túlsó oldaláról azt mondja valaki:

- No!

Devecseri kihajol a fatörzs mögül, hogy jobban lásson, és látja is aztán Biczók Gergely uramat, aki gyékényponyván fekszik a fa árnyékában, és két könyökre támasztva a fejét, újságot olvas. De az olvasás nem megy könnyen, mert gyűrődött, zsíros nagyon az újság. (Valami úrinépek jártak erre a héten, azok hoztak benne kacsacombot.)

- Hát kend itt van? - kérdezi a vendég.

- Itt ám - mondja úgy hevertében éktelen nyugalommal Biczók.

- Hát mért nem szól kend?

- Majd szól kend, ha köll valami.

Persze hogy köll. István elsősorban is bort kér. (Milyent? - kérdezi Biczók. Mindegy, csak egy fajta van neki.) A legjobbat kell előhozni.

- Más nem köll? - kérdezi megint Biczók.

- Mi?

- Szolda.

Erre most már Devecseri nagyot rikkant. Hát hogyne! No nézze meg az ember, de nagyon is kell! De ha nem tudta, hogy van!

- Van itt mindön - mondja Biczók büszkén, fölkelvén a gyékényről, s leporolva a térdeit. Azután bemegy a házba, italt hoz és szikvizet, ami előkelő jelenség a tanyákon, mivel messziről kell szállítani. Így el lévén foglalva az asztal, szó nélkül visszafekszik az újságjához. A vendég azonban nagyot ivott a nagy pohárból, s miután így a félliteres üvegnek, s a fél szódának a tartalma eltűnt, egybeereszti most a szikvizet a borral.

- Olvassa kend hangosan - ösztökéli a gazdát.

Biczók belekezd a vezércikkbe.

- Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon...

- Mi az ugye?

- Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon-vertá-lá-sá-ról...

István ezen akkorát kacag, hogy a Hattyú kiszalad a pad alól.

- Bolond kend, Biczók. Hiszen nem újság az, hanem valami diákos levél. Mit akar kend ojat tudni, amihün nem ért. Jobb, ha iszik kend. Ehuné.

S húzván a palackból, Biczók felé legyinti a nyakát. Biczók elhalássza, föláll, s azt mondja (mert köszönni is kell egymásnak valamikor):

- Adjon isten...

- Adjon isten - feleli István, s egészen kedvre kap. Évődni kezd. - Igyék kend, igya ki mind. Nagyon jóízű bor.

Biczók nagyot esik a szóra:

- Jó ugye?

- Jó ám, verje el az isten a tüvit, útrul útra.

Ezen aztán mind a ketten nevetnek, mert nem mától fogva ismerik ők egymást. Biczók szó nélkül megy be a házba, s most nagyobb üveggel hoz bort, meg egy sor szódát. Kínálják egymást.

- No.

- No.

A bor fogy.

- Máskülönben hogy van kend? - adja föl a szót Devecseri.

- Vagyok - feleli Biczók. - Hát kend hogy áll?

- Nono, az embör csak mögvan valahogy. Isten á...

- Isten á...

A ldja mög elmarad, mert ez a koccintó köszöntés is azon magyar szavak közé tartozik, amelyek elejéből egészen ki lehet találni a végét.

Így aztán megint megvannak egy darabig. Egyszer István leveszi a kalapot a fejéről.

- Kend már hallja? - kérdi Biczók.

- Ügön. Harangoznak ebédre.

- Gyék kend velünk.

- Én nem. Csak aztán kigyüjjék kend.

Nem is kell reá sokáig várni, mert ünnepnap délutánján akad elég dolog a kocsmában, s így rövidre kell szabni az ebédet. Biczók fiatal leánya már tesz-vesz is az udvaron, üvegeket mosogat, a tánchelyet söpri, amit Devecseri István szótlan kedvteléssel néz a borospalackok mögül. Csak amikor már egészen előtte porzik a seprűvel, mondja neki:

- Aszongyák, Roza, az őszre hazagyün az ezred Boszniából.

Roza úgy tesz, mintha nem bánná, de mikor tetten kapja magát, hogy elpirult, ledobja a seprűt, s megszalad.

Eleven lény nélkül marad az udvar. Devecseri szeme keresztbe áll kissé, s az üvegek felé fordulva, mosolyogva ezeknek mondja el, miközben a pipaszár végével a megfutott leány felé mutat:

- Mind ilyenök voltunk legénykorunkban.

Azzal iszik újra, s mert valami régi emlékezés támadhatott föl az agyában, ezúttal igen nagyot. Azután elővesz egy szódát, s a kutya fejére fecskendez vele.

- Ne aludj, ha a gazdád nem alszik.

A Hattyú föl is ugrik, a fejét bele is üti az asztallábba, s mert fáj neki az ünnepi emlékezés, vonít. István meg nevetve veszi föl ismét a poharat, mikor kijön a házból Biczók, egy darab lepénnyel a tenyerében.

- No - mondja, s elébe nyújtja -, kóstolóba.

Elfogadtatik.

- Fecskefarokra ögye kend.

Az megint külön tudomány a lepényt fecskefarokra enni, hogy minden harapás után egy félszigetforma álljon ki belőle, kínálva magát új falat gyanánt. Devecseri azonban érti ennek is a módját, s az étek után, amikor bevégezte, még jobb ízű a bor. Koccintanak, és beszélgetnek. Az idő múlik. Egyszer az óráját vonja elő Devecseri, s kibontván a réztokból, megtekinti. Éppen fél kettőre van.

- Fizetök, Biczók - mondja.

- Hát elmén kend? - marasztalja a csárdás.

- El.

S nehogy azt higgye Biczók, mintha az asszony kedvéért menne haza (amint hogy igaz is), vontatottan teszi hozzá:

- Hogy a béröslegény elgyühessön a tánchelyre.

Ezzel aztán kifizeti, ami rész az italból reá esett, s kezel Biczókkal. A Hattyú megértvén a dolgok állapotát, előremegy. István utána, s lépdelnek a köz száraz homokján, a magas jegenyeakácok szűkes déli árnyékában a tanya felé.

Otthon az asszonyt a kút mellett találja az ingadozó léptekkel érkező István, amint a tűzhely edényeit rakja a vizes dézsába. A részeg István szeretettel néz végig a dolgos élete párján, és ellágyulva mondja:

- Oda maradtam... Haragszol ugye, Viktor?

Azt mondja Viktor:

- Bizony kár volt a sok szép, jó ételért.

Azt mondja István:

- Sajnálom is már nagyon... Mög a sok pénzt, amit a borért elfizettem.

Erre bűnbánattal lehajtja fejét. A nap végigfekszik arany hullámaival a földeken, s gyenge szellő szaladgál a fiatal akácok alatt. István még egyszer szól: - Nagyon sajnálom.

Viktor csendesen törölgeti kötényével a kút kávája sarkát. Aztán mentegetőzve rántja föl a vállait, és szelíd hangon védi Devecseri Istvánt, Devecseri István vádja ellenében:

- Aztán nem köll olyan nagyon évődni... Ha rágyütt kend az ízire.