Tompa nevezetesebb költőink egyike, akit a közvélemény, magukkal az
illető körökkel, Petőfi Sándor és Arany János méltó társául tekintett.
Tény, hogy a magyar nemzeti költészetnek népies alapból kifejtésében
velük együtt és párhuzamosan működött és erőre nézve legjobban
megközelítette őket ezen irány többi követői közt, anélkül, hogy akár
Petőfi tüzével és eredetiségével, akár
Aranynak alkotó hatalmával és
művészetével össze kellene mérni az ő nagy tehetségét. Előbb lépett fel
náluk, lassabban fejlődött, de mindvégig emelkedett. Elsősorban lírai
költő volt, még elbeszéléseiben is örömest enged az alanyiságnak, a
drámában és szépprózában nem tett jelentékeny kísérletet. Így szűkebb
körben maradt, de e körben a műformának és hangnak nagy
változatosságával dolgozott.
A népies elem nála mint anyag is, mint
forma is nagy szerepet játszik, de nem olyan határozott irány az nála
mint Petőfinél vagy Aranynál és korántsem próbálja a költői stílus
nemzeti elemeit olyan öntudatos művészettel kiképezni, mint Arany.
Mindazonáltal egész érzése világában és eszmekörébn sokkal valószerűbb
és magyarosabb, mint Vörösmarty Mihály
kortársai, akiknek iskolájából hamar kibontakozott.
Igaz és mély
érzéssel és erős képzelettel rendelkezett, melyhez egyre erősödő
formaérzés járult.
Legkedvesebb motívumai az általános emberi érzések, a
természet, a vallás, a család, a barátság, a haza, a sors, a múlt
hatása az emberi kedélyre; mindezekben az uralkodó hang, melyre sokszor
vidám humorából is mindig visszatér, a mélabú.
Képzelete tele van a
természet eleven szemléletével, legszívesebben az elmúlás képei körül
időzik és az emberi dolgoknál a néphagyományok körül, melyek szintén a
múltról beszélnek. Vallásos érzése, mely sokszor bibliai hangon szól
hozzánk, természetszeretete és hazafi-érzése tették a legerősebb hatást a
közönségre s az ezeken végigrezgő mély elégikus hang.
A növényi, állati
élet s a hegyi táj költészetét egy magyar költő sem magyarázta nála
érzőbb lélekkel.
Híresek voltak reflexiói és leírásai, többek közt síri
képei. Az általános emberi érzések sajátos kifejezésével s a magyar
népszellem rajzával alapította meg kedveltségét, de
legnagyobb költői
hivatását az 1850-es években teljesítette, amikor az elnyomott nemzet
hangulatát lírikusaink közt ő fejezte ki leghívebben.
Sokáig Petőfi és Arany egyenrangú társaként élt a nemzet irodalmi
tudatában. Először Petőfi hirdette, hogy ők hárman együtt képviselik a
népi költészetet. Idővel eldőlt, hogy Tompa csak a szegényebb harmadik a
két nagy költőbarát mellett.
Néhány szép verse mégis jelentőssé vált az
utókor számára: megmutatja a költő küzdelmét a nemzetért, szabadságért
és az igazmondás jogáért. Némelyik tájversében, elégiájában méltó társa
egészében véve nagyobb horderejű pályatársainak.
Életének két legsikeresebb műve A madár, fiaihoz és A gólyához című költemények.
Kommentáld!