|

Otthon minden a feje tetején állt. A mosatlan ellenséges hadseregként lepte el a konyhát, a könyvszekrény polcain álmosan ült a vastag porréteg. Odaléptem és a mutatóujjammal négylevelű lóherét rajzoltam bele. Rám férne egy kis szerencse!

Két óra alatt elmosogattam és kitakarítottam, aztán megfürödtem és bezuhantam az ágyba.

Reggel sajgó végtagokkal és fájó torokkal ébredtem. Ültem a konyhában az asztal mellett, forró kamilla teát kortyolgattam és aszpirint rágcsáltam hozzá. A nátha úgy kapott el, mint a hideg zuhany. Fájt a fejem és csendre vágytam, de azzal is maradtam, mert az a hétpróbás beképzelt kis kakas, amelyet a szomszéd már három hete az erkélyén tartott, egyfolytában kukorékolt, és nyekergett.

Most éreztem, először, hogy ki tudnám tekerni a nyakát!

Éppen belekortyoltam a forró teába, amikor hatalmas robajjal kivágódott az előszoba ajtó és a fiam a homlokáig sárosan esett be az előszobába és kivörösödve ordította:

- Soha többet nem állok szóba Neluval, pedig négy éve a legjobb barátom! Azt mondta nekem, hogy egy rohadt bozgor vagyok és menjek a kurva magyar anyámba! Erre én sípcsonton rúgtam és elküldtem a büdös oláh anyjába. Most persze bőg és biztos felküldi az apját, aztán jól megnézhetjük magunkat, mert az öreg most jött fel piásan a pincéből és egy fene hosszú léc volt nála...

Döbbenten emelkedtem fel az asztal mellől, kilöttyentettem a teát és egy pillanatig tanácstalanul álltam, aztán betuszkoltam a srácot a fürdőszobába.

- Nyomás mosdani. Ha lecsillapodtál, jöhetsz tízóraizni.

Ökölbe szorult a kezem. A torkom és a gyomrom között ingázni kezdett az a bizonyos gombóc.

Hosszú évek óta vágytam arra, hogy egyenlő félként kezeljenek sajtótájékoztatókon, hivatalos intézményekben, a lépcsőházban és egyáltalán, bárhol az országban. Hogy ne fogadják kételkedve kérdéseimet, javaslataimat, ötleteimet, kívánságaimat, valamint bíráló észrevételeimet. Ám ezt egy cseppet sem volt egyszerű elérni. Már annak is örültem volna, ha a személyi igazolványomba és más hivatalos okiratomba, esetleg orvosi kórlapomra helyesen írják a nevemet, hogy ne kelljen beletörődő legyintéssel fogadnom, ha már századjára sem tudják leírni és kiejteni helyesen, ahogy azt a szüleimtől örököltem.

Elegem volt a gyomorremegésekből felszólalásaim során, amikor is attól rettegtem, hogy nyelvbotlással, vagy nyelvtani hibával szégyenfoltot ejtek a többség, illetve a román állam hivatalos nyelvén, mert nem jutnak eszembe románul a gondolataim.

Én ugyanis magyarul gondolkodom, mert magyar vagyok!

Eszembe jutott, hogy az első munkahelyemen, amikor ki kellett töltenem a felvételi lapot, arra a kérdésre, hogy milyen idegen nyelvet beszélek, azt írtam be, hogy a románt. Amikor a titkárnő meglátta, kihúzta és azt írta helyette, hogy a magyart. Erre én kissé felemeltem a hangomat és megkérdeztem, hogy merészeli ezt tenni, amikor tudja, hogy magyar vagyok, ez az édes anyanyelvem! Írja csak vissza, hogy nekem igenis a román idegen, hiszen még nem is sikerült tökéletesen elsajátítanom.

A szemüveges nő nagyon együtt érzőn nézett rám, azután kioktatott.

- Mondok valamit fiam, de jól figyeljen, mert nem mondom el többször.

Maga Romániában él, román állampolgár, ez a szülőföldje, és román az állam hivatalos nyelve. Na mármost, ezek után hogy lehetne egy romániai születésű, romániai állampolgárnak idegen a román nyelv? Drágaságom, itt csakis a magyar nyelv az, ami idegen. Logikus?

- Ne haragudjon – mondtam magamból kikelve -, de ez olyan, mint amikor a rigó kikölti a kakukk tojását, aztán ráparancsol a kis kakukkra, hogy ne kakukkoljon, hanem fütyüljön, mert ő mostantól rigó. Szóval, akkor most ez a helyzet?

- Igen. És ha dolgozni akar, akkor ne nagyon kakukkoljon, inkább próbálgassa a fütyörészést, ajánlotta a hölgy és már ment is.

Ez az eset a mai napig rossz érzéssel tölt el. Mármint az, hogy én itt csak egy kakukk vagyok. De ha már az vagyok, akkor istenigazából kikakukkolom magam, és mindazt, ami a szívemet nyomja! Ezért maradtam az újságnál is, bármennyire fárasztott a munkám.

A gondolat, hogy ez a tizennégy éves román fiú, innen a második emeletről, etnikai alapon kezdte ki pajtása barátságát, igen megrémített. Tudtam, hogy nem a gyerek a hibás, hanem a felnőttek, akiktől a nacionalista megnyilvánulásokat hallja. A szüleit sem fogom felelősségre vonni, mert a sötétséget, ami hosszú évtizedek óta beárnyékolja az agyukat, nem lehet tíz perc vagy egy félóra alatt eloszlatni, hiszen még a rendszerváltást követő évek demokráciája sem enyhítette a kisebbség iránti gyűlöletet ebben az országban, ahol a történelmi sérelmek, még midig fájó sebként nedveztek mindkét fél lelkén.

Eszembe jutott a hülye szomszédom, aki Olténiából költözött ide és aki bosszúból, mert gyűlölte a magyarokat, reggelenként az ajtóm elé rakott egy halom büdös, rothadt krumplit, vagy erjedt káposztát, amibe legtöbbször beleléptem. Visszarakhattam volna az oltyán küszöbére, de nem tettem. Vártam meddig fog tartani az egyoldalú háború. Aztán úgy három hét múlva magyargyűlölő szomszéd rosszul lett lépcsőmászás közben és összeesett. Én hívtam ki a mentőt, sőt be is kísértem az öreget a kórházba, mert a felesége dolgozott. Aztán a szerkesztőségből telefonon értesítettem az asszonyt a történtekről.

Attól kezdve nem találtam többet rothadt zöldséget a küszöböm előtt

Az ilyen és ehhez hasonló esetek, meg a kilátástalan jövő sokszor késztettek arra, hogy én is felszedjem innen a sátorfámat, mint ahogy a barátnőim is tették.

Gizi Floridában telepedett le. Azt írta, nagyon jómódban élnek, de iszonyúan fél a hurrikánoktól és mindig a debaréba zárkózik, ha jön a vihar.

Éva Ausztráliában él, két lánya van, a férje milliomos, mindene megvan, de állandóan gyötri a honvágy és alig várja, hogy még egyszer sétáljon a ligetben, meg a nagyváradi főutcán és egy jó Bucegi sört igyon a Gomba vendéglőben.

Irma Észak Karolinában van, most vettek egy hatszobás házat és egy erdő szélén laknak. A fia informatikus és egy indiai lánynak udvarol. Azt írta, hogy tavaly Váradról hozatott egy ismerősével ültetni való futóbabot. Most karós zöld paszulyt termeszt, mert Amerikában nincs olyan széles zöldbab fajta, mint itthon. Azzal dicsekedett, hogy a környékbeli magyarok mind hozzá járnak hazai ízű zöldbablevest enni, és ettől nagyon boldogok.

Ó, az a fránya honvágy! Nekem hála istennek nem volt honvágyam, mert én itthon maradtam, zihálva és erősen kapaszkodva a reménység mentőövébe, amire joggal írhatta volna fel a jó Isten: „Reménytelen eset.”

Nagyot sóhajtottam és lassan az ablakhoz léptem. Lenéztem az alkonyatba burkolódzó Váradra. A városra, ahol születtem, amely a mustszagú szőlődombok térdénél pihent, az opálosan tekergő Körös mentén, ami jellegzetes folyóillatot lehelt a tátott szájú házak tüdejébe. Szívfacsaróan szerettem ezt a várost, melyhez ezernyi emlék fűzött, attól a pillanattól kezdve, hogy apró lábammal először érintettem meg macskaköveit, ahova mindig olyan örömmel tértem vissza kiszállásaimról, mint egy elveszett és kiéhezett komisz gyerek anyja ölébe, és ahol egyszerre éreztem magam otthon és idegennek...