TÓTH ÁRPÁD (Arad, 1886.
április 14. – Bp., 1928. november 7.): költő, műfordító,
újságíró.
Debrecenben nőtt fel, 1905-től magyar–német szakos hallgató a
budapesti egyetemen. Verseit debreceni lapokon kívül A Hét, a Vasárnapi
Újság , 1908-tól a Nyugat is közölte. 1909-ben anyagi gondok miatt
abbahagyta tanulmányait, visszament Debrecenbe, helyi lapok munkatársa
lett. Tüdőbaját
hegyvidéken próbálta gyógyítani. 1913-ban Budapesten
keresett megélhetést, 1917-től az Esztendő segédszerkesztője. Hatvany
Lajos támogatásával szanatóriumokban keresett gyógyulást; megnősült.
1918-ben a Vörösmarty Akadémia titkára, 1921-ben Az Est munkatársa lett.
Tüdőbaja okozta korai halálát.
Költészetének alaphangja
a szomorúságé. Versei impresszionista, preraffaelita-szecessziós
sajátságok, a szimbolizmus, a romantika és bizonyos fajta kisrealizmus
ötvözetei. Nagy szerep jut bennük a hasonlatoknak.
Szembefordult az I.
világháború emberpusztításával; erősödött békevágya; olykor végletesen
tragikus mellékhangokat is megütött (Elégia egy rekettyebokorhoz). Sorait gyakran a rezignáció, máskor finom irónia árnyalja, ritkán játékosság frissíti (Józanul és fantáziátlanul; Jó éjszakát!; Láng; Az öröm illan; Rímes, furcsa játék).
Szerelmi lírája az Esti sugárkoszorú
egyéni stílusötvözetében teljesedett ki; e versei életszeretetének
legerőteljesebb megnyilatkozásai. Lírájának szomorúságát személyes
élményvilága: betegsége, elfáradása, a társadalmi tülekedésben való
elmagányosodása magyarázza (Lélektől lélekig; Isten törött csellója, hallgatok; Isten oltó kése).
Műfordító munkássága kiemelkedő; Babits szerint „a legszebb magyar vers” Shelley Óda a nyugati szélhez
című költeménye Tóth Árpád fordításában. Nemzedéktársainál nagyobb
mértékben törekedett az eredetihez igazodni. Babits Mihállyal és Szabó
Lőrinccel megalkották a magyar Baudelaire-kötetet, A romlás virágait (1923). Novelláinál értékesebb kritikusi és publicisztikai tevékenysége.
Kommentáld!