Pálffy Géza történész, a Magyar Tudományos Akadémia „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport vezetője szerint az újabb kutatási eredmények alapján több, napjainkig élő toposzról is ki kell mondani, hogy tévedés. Magyarország nem ütközőállam és nem Habsburg-gyarmat volt, hanem védőbástya, de nem annyira a kereszténységé, mint inkább Közép-Európáé. Megmaradásában pedig a Habsburgoknak elévülhetetlen történelmi szerepük volt.

„Mohács hosszú távú hatásait tekintve valódi fordulópont volt nem csupán Magyarország, hanem egész Közép-Európa számára is. Jagelló II. Lajos magyar–cseh király halálával, majd Habsburg Ferdinánd királlyá választásával 1526 és 1527 fordulójára a korábbi másfél évszázados magyar–oszmán konfliktus alapjaiban alakult át. A Habsburgok magyar trónra kerülésétől kezdve az oszmánok számára már nem Magyarország volt az igazi ellenfél. A magyar–török küzdelem tehát a mohácsi csata után néhány hónappal a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom vetélkedésévé vált majdnem két évszázadra” – mondta a történész.

A mohácsi csata korabeli megítélésével kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy a meghatározó politikai döntéshozók egész Európában foglalkoztak a magyar vereség következményeivel. Újabb kutatási eredmények alapján kiderült, hogy a spanyol állami szervek legfontosabbika, a ma is létezőÁllamtanács létrejöttéről szóló első fennmaradt dokumentumok egyike szerint a testület tárgyalt a mohácsi csata után kialakult európai helyzetről, és egyebek mellett támogatást szavaztak meg Ferdinándnak. Csaknem naprakész információkkal rendelkezett az eseményekről az angol uralkodó, és sok mindenről tudott a pápa is.

Pálffy Géza felhívta a figyelmet arra, hogy a Magyar Királyság a mohácsi csatát követő másfél évszázadban mindvégig hatalmas támogatást kapott az osztrák tartományoktól, a német birodalomtól és Morvaországtól. Véleménye szerint ezért nem állják meg a helyüket a Habsburgok mulasztásairól korábban a hazai történetírásban is fel-felbukkanó vádak, sőt, Magyarország megmaradásában a 16–17. században a Habsburgoknak elévülhetetlen történelmi szerepük volt. Hozzátette azonban, természetesen nagyon is jól felfogott érdekből. Olyan kölcsönös egymásrautaltságról volt szó tehát, amikor mind a magyaroknak, mind a Habsburgoknak szükségük volt egymásra.

A történész úgy véli: az oszmán haderőnek elvileg lett volna rá lehetősége, hogy a hódoltsági területeket akár Bécstől nyugatra is kitolja, amennyiben a Magyar Királyság egy balkáni államszervezetű ország lett volna, ahol nincsen például erős rendiség és jól működő államigazgatás, az oszmán haderő eljuthatott volna nyugatabbra is annál, mint ameddig végül is eljutott.

A történész beszélt arról is, hogy lényeges különbség van a sokszor használt ütközőállam és védőbástya fogalma között. „Leegyszerűsítve: a védőbástyának én is része vagyok. Az ütközőállam viszont rajtam kívül eső területet jelöl. Hunyadi Mátyás királyunknak például Bosznia ütközőállama volt. Bevonult oda, helyőrséget vezényelt egy-egy kulcsvárba, de nem volt Bosznia legitim és tényleges uralkodója” – magyarázta Pálffy Géza. Mint mondta, a Habsburgok magyarországi viszonyában más volt a helyzet.

1527-től I. Ferdinánd legitim uralkodója volt a Magyar Királyságnak, ezért neki és utódainak nem előretolt ütközőállamuk, nem gyarmatuk volt Magyarország, hanem a monarchiájuk része. Védőbástyájuk és éléskamrájuk. Hozzátette, hogy a Magyar Királyság elsősorban Közép-Európa védőbástyája volt és nem, pontosabban nem egyedül a kereszténységé. Magyarország tehát nem egymaga, hanem Horvátországgal közösen állt helyt szárazföldön a kereszténység védelmében, miközben ugyanezt tették a Földközi-tengeren a spanyolok vagy északabbra a lengyelek.

Az Erdélyi Fejedelemségről szólva határozottan vitatta azt a 19–20. századból visszavetített koncepciót, hogy az erdélyi fejedelmek a magyar nemzeti egységet képviselték volna. Mint mondta, a törökök által „Szülejmán szultán műveként” emlegetett Erdélyi Fejedelemség nem volt a magyar nemzeti függetlenség letéteményese. Már születésekor kényszerpályára került, és ebből a helyzetből később nem igazán volt kiút. Erdély vezetőinek a törökök markában a kezdetektől igen szűk ösvényen kellett lavírozniuk. A magyarság ottani részének a megmaradásához viszont kétségkívül ez volt az egyetlen út, vagyis a fejedelemség létrejötte egyértelműen pozitív jelenségnek tartható.

A török hódítás hosszú távú hatásaira kitérve azt emelte ki, hogy a rendszeres hadjárások felmérhetetlen pusztítással, a településrendszer, a város- és kolostorhálózat vissza nem fordítható, egyes régiókban 60–90 százalékos mértékű károsodásával jártak, következményeként pedig átformálódott a Kárpát-medence etnikai térképe. Az utóbbi kapcsán utalt arra a történész, hogy Szakály Ferenc akadémikus már negyedszázaddal ezelőtt is „Trianon török kori gyökereiről” beszélt, hiszen a hódoltság korában a magyarság megindult a kisebbségbe kerülés útján. „Reálisan nézve, ki kell mondanunk: 1526 és 1541 sok tekintetben radikálisabb változásokat hozott, mint utóbb Trianon.

Bár a területveszteség – éppen az Erdélyi Fejedelemség létrejötte miatt – kisebb volt, mint a 20. század elején, a késő középkorban Budáról irányított jelentős magyar középhatalom örökre elveszett; a Magyar Királyság pedig egy közép-európai államkonglomerátum, a Habsburg Monarchia részévé  vált. Hangsúlyozandó: katonai, politikai és gazdasági szempontból ez a pozíció előkelő volt – fogalmazott a történész.

A Pálffy Géza történésszel készült, teljes interjú a Magyar Tudományos Akadémia honlapján olvasható.