Csak a klasszikus felfogás szerint kell talaj ahhoz, hogy növényeket termesszünk.

Nagyjából tíz évvel ezelőtt volt némi médiavisszhangja Gönczi Péter debreceni aquapóniájának, ami nem más, mint egy talaj nélküli termesztési rendszer, aminek az alapelve, hogy folyamatosan áramló vízzel juttatjuk el a növény számára szükséges oxigént, tápanyagot, trágyát, ami ez esetben nem mesterséges, hanem a rendszer szerves részét képező halak ürülékéből származik. Vajon mi történt az eltelt időben? Jobb, avagy kevésbé virágzó eljárássá lett az aquapónia?

Többek között ezekre a kérdésekre is keressük a választ Pap Zoltán, a Szent István Egyetem Zöldség- és Gombatermesztési Tanszékének adjunktusával és Olajos Ottóval, az aquapónia szakértőjével.

Ha aquapóniát említünk, akkor ezalatt egyetlen eljárást értünk?

Pap Zoltán: Nem egyetlen, hanem három fajta, talaj nélküli termesztési módot különböztetünk meg. Van az úgynevezett tankkultúra, amikor nem harcjárműveket, hanem tartályokat hoznak létre és azokban valósul meg a növénytermesztés. Másrészt pedig vannak az olyan tápanyag nélküli, indifferens közegek, mint amilyen a szilícium-dioxidos homok, amibe vizes oldat formájában lehet tápanyagot juttatni. Harmadrészről pedig a „halas” változat, ahol a külön medencében élő halak vízben oldott ürüléke jut a növényekhez, így táplálva azokat. Ez utóbbinak alváltozata, amikor nincsenek halak az aquapóniában, hanem emberi közreműködéssel kerülnek vízbe a növények számára fontos tápanyagok: a kálium, a nitrát és a foszfor.

Laikusok számára mindez elég újszerűnek hat. Valóban ilyen modern eljárásról beszélünk, vagy komolyabb történelmi múltja van a rendszernek?

Pap Zoltán: Bár a középkorban, sőt már az ókorban is voltak próbálkozások, de mivel akkor még nem létezett műtrágya, inkább csak a 17. századtól beszélhetünk aquapóniáról: ekkor egy angol orvos keleti menta vízben való termesztésével kezdett kísérletezni, majd 1758-tól talajszűrletekkel próbálkoznak, ám igazán komolyan csak Justus von Liebig (1803-1873), német vegyész kezdett talaj nélküli termesztéssel foglalkozni a 19. században. Liebig azt vizsgálta, hogyan reagálnak a növények a különböző arányú sóoldatokra – itt nem a mi olvasatunkban vett nátriumot értem só alatt, mert bár azt is kipróbálta, de hamar kiderült, kifakul tőle a növény. Számukra sokkal inkább a nitorgén, kálium és a foszfor a fontos. Olyan, ma is érvényes alapvetéseket jegyzet le a mémet szakember, mint például a tápanyagminimum elve.

Mit mond ki ez az alapvetés?

Pap Zoltán: Azt, hogy mindig a legkisebb arányban jelen levő tápelem (só) az, ami befolyásolja a többi tápelem felvehetőségét. Ergo, ha kevés a savanyúság, nem fogok tudni több rántott húst megenni. Vagy vizet kell innom, vagy utána kell pótolni a hiányzó savanyúságot. Ugyanez van a növényeknél: ha nincs elég nitrogén, nem fog tudni több foszfort vagy káliumot felvenni, hiába van ott a rendszerben, nem tud hozzányúlni.

Térjünk vissza a történethez, mi történt a német vegyész vizsgálatai után?

Pap Zoltán: Először 1963-ban írnak le teljesen talajmentes termesztési kultúrát Angliában. Ezzel tisztázódott, hogy valóban nem szükséges talaj, hanem elég, ha ezek a tápelemek vannak ott a rendszerben: akár vizes oldatban, akár homokban juttatjuk el a szerves anyagokat. Hollandiában 1972-ben indult el az aquaponiás üzemi termelés – majdnem teljes mértékben a paradicsomnál és paprikánál.

Hazánk is klasszikus agrárország. Ebből adódóan legalább ugyanekkora tradíciója lehetne ennek az eljárásnak. Vagy mégsem?

Pap Zoltán: Nálunk a ’80-as években indultak kavicságyas kísérletek, ebből nőtte ki magát az aquapónia, ami szűk két évtizeddel később, 1999-ben már 100 hektár, 2009-ben pedig 200-300 hektár termesztőterületet jelentett országos szinten. Ez ma is körülbelül ugyanennyi. Mi 2011-ben mentünk el Olajos Ottóhoz Szentendrére, hogy megnézzük, mit hogyan csinál: az nagyjából ugyanaz volt, mint amit Debrecenben Gönczi Péter hozott létre, kivéve hogy a keleti aquapóniás hulladékanyagból építette meg hobbiházát, míg Ottó újrahasznosított anyagokkal dolgozott és passzívházat alakított ki, úgyhogy ráfűtés nélkül télen is 10-15 fok van odabent akkor is, ha a kinti hőmérséklet -15 körül alakult. Ez nagyon jól működött.

Ez már maga a technológia, amit érdemesebb lenne bővebben is kifejteni?

Pap Zoltán: Persze, mivelhogy itt már több válfaját is meg kell különböztetni a technológiának. Van a hidrokultúra, a tisztán tápoldatos módszer, ahol ténylegesen vízben úsznak a növények, amik akár egy csipesszel, vagy szimplán hungarocell-tálcára szúrva vannak rögzítve. Ez utóbbi esetben egy „tórendszert” kell elképzelni, aminek egyik végén „ültetik” a salátát, majd három héttel később, ugyanazon tápoldatban, de folyamatosan úsztatott felületekről szedik le a növényeket a túlsó oldalon, s az egész folyamat kezdődhet elölről. Skandináv országokban, ahol gyakorlatilag képtelenség szabad földön termeszteni, ez meglehetősen bevett gyakorlat. Az úgynevezett hidroponikánál ugyanúgy lehet cserépben is a növény, aminek az aljából kilóg a gyökere, ami egy csőben végződik, melyen keresztül átfolyik a víz – ez az aquapónia alapja.

Másik ilyen az agregátponika, amikor valamilyen közeget, agregátumot – divatosabb kifejezéssel élve szubsztrátumot – használnak és abba teszik a növényeket. Ez lehet kavics, agyaggolyó, de lehet még kőzetgyapot, ami bazaltból van, tehát ugyanúgy ásványi eredetű, mint a többi. Szivacsos szerkezetéből adódóan nagyon jó vízmegtartó képességű a kőzetgyapot, szemben a bazalttal, ami igen hamar elengedi a vizet. Közeg gyanánt elkezdtek megjelenni a szerves anyagok, mint a kókuszrost, ez azért jó, mert megújuló, meg itt van még a tőzeg, és a különféle keverékek, mondjuk perlit-tőzeg. Maradva az agregátponikánál: két válfaja használatos: a paplanos és a vödrös.

Van még egy harmadik talaj nélküli termesztési válfaj, az úgynevezett aeroponika, vagyis tápköd-kultúra. Itt a növény levegőben lógó gyökere veszi fel a tápanyagot abból a 95-100 százalékos páratartalmú közegből, ami a házban uralkodik. Kiépítésének komplikáltsága és költséges volta miatt nem terjedt el, de mégis létező forma.
A leggyakrabban az agregátponikát használják, mert a legjobb vízellátottságot biztosítja a növények számára, a rendszerbe épített puffertartálynak köszönhetően.

Tehát akkor alapvető különbség az imént felsoroltak és az aquapónia között, hogy utóbbi esetben hal is van a rendszerben?

Pap Zoltán: Pontosan. Így plusz tényező a halak életmódja, ami további altényezőket bont ki: táplálni kell őket valamivel, de egészségügyileg is lehet velük gond, meg tudnak fázni, vagy oxigénhiányuk is lehet. Pontyot, dunai harcsát, tilápiát vagy éppen pisztrángot telepítenek elsősorban. Én ott fogtam meg a halak és növények problémakörét, hogy a növényeknek bőséges nitrogénre van szükségük, meg káliumra is, például az epernek és a paradicsomnak a pirosodó termésük miatt, ellenben a salátával, ami inkább nitrogénigényes, ha pedig virágzó növényekről van szó, akkor foszforigényesek lesznek. Bár maguk a halak is foszfordús étrendet kapnak, mégsem az lesz a legfontosabb elem a növények számára, hanem a halak nitrogéndús ürüléke, ami jó a növényeknek.

A magasabb káliumszint azonban toxikus a halaknak. Megkérdezve e területen jártas szakembereket, hogy mennyi káliumot is juttathatunk a rendszerbe, azt válaszolták, hogy egy adott mennyiségű kálium műtrágya még elviselhető a halak számára, de azt nem mérték pontosan, hol van az a szint, ami a növényeknek és a halaknak is optimális. Ottóék kísérleteztek azzal, hogy a rendszerben lévő haltartálytól függetlenül juttattak be káliumot: tehát egy olyan eszközt építettek be a halak medencéjéből kiáramló víz útjába, ami többletkáliumot engedett a vízbe, ami így a növények felé áramolva a kellő szintű tápanyagot biztosította, és mire visszaért a halakhoz, már nem volt benne az uszonyosokra káros káliummennyiség.

Pontyot, dunai harcsát, tilápiát és pisztrángot említett. Miért éppen ezek a halakat részei a rendszernek?

Olajos Ottó: Alapvetően el kell különíteni, hogy haltartásról, avagy halszaporításról van-e szó. Például a ponty sosem fog ivadékot hozni ebben a zárt rendszerben, ellenben a nílusi tilápiával – ez egy sügérféle –, ami imádja ezeket a körülményeket. Gond nélkül lerakja a petefészket a tartály aljába, s amikor kikelnek az ivadékok, szájában neveli őket, mert szájköltő. Nekünk nem jó a pisztráng, mert borzasztóan igényes a víz hőmérsékletére – ha 18 fok alá csökken a víz hőmérséklete, akkor hiába eszik, nem emészt, tehát záros határidőn belül el fog pusztulni a hal.

Van-e összefüggés az aquapónia mérete és a rendszerben élő halak száma között?

Olajos Ottó: Egyáltalán nincs, de valóban, az aquapónia egyik kritikus része, hogy a halak mennyi tápanyagot állítanak elő a növények számára, és az milyen arányban hasznosul. Személyes tapasztalatom az, hogy inkább több táplálék keletkezik a halaknál, mint amit hasznosítani tudunk a növények oldalán. Éppen ezért vannak plusz szűrők beiktatva ezekbe a rendszerekbe. Érdemes belegondolni abba is, hogy a halak időről-időre növekszenek valamennyit, amivel nem ugyanannyit fognak üríteni, tehát ebből a szempontból sem lehet egy állandó számú halmennyiséget meghatározni.

Ebből adódóan nem problémamentes megoldás az aquapóniás növénytermesztés. Vannak-e még más nehézségek?

Pap Zoltán: Ottó hiába készíttette építészirodával a terveket, hogy megfelelő legyen a ház tájolása a napsugárzás miatt, mégsem volt olyan jó a fényellátottság: hamar elkezdtek nyúlni a növények. Mindez télen egy hagyományos fóliasátorban csak akkor fordulhat elő, ha fényigényesek a növények, mondjuk a paradicsom, vagy a paprika. Itt jöttek az első problémák, például, hogy plusz megvilágítással kell számolni az aquaponiánál. S ha már ez ilyen high-tech, akkor ezt LED-technikával is meg lehetne oldani, ez pedig költségoldalon jelentkezik. És a végén ott járunk, hogy tényleg úri huncutsággá válik ez a 10 négyzetméteres ház. Ráadásul nagy körültekintéssel kell megválogatni a növényvédő szereket is, lévén ezek zöme káros a hidegvérűekre, így a halakra. Vagyis eléggé érteni kell a növényvédő szerekhez. Mielőtt valaki belevág ismereteket kell szereznie. Csupán egyetlen család számára tud halat és zöldségkiegészítést adni, de erre nem lehet alapozni a teljes zöldségfogyasztást.

Milyen zöldségeket érdemes ezzel az eljárással termeszteni?
Pap Zoltán: Külföldi és itthoni példákat ismerve, változatos a kép. Termelnek a sárgarépától és a gyökérzöldségektől kezdve a hónapos retekig, vagy paradicsomig sok mindent, de mi úgy látjuk, hogy a nagyüzemi talaj nélküli rendszerekben levélzöldségek, tehát salátafélék termeszthetők a legnagyobb biztonsággal, de mindig, mindenki, aki csak aquapóniát akart, paradicsomban gondolkodott.

Üzlet vagy filozófia az aquaponia-építés?

Olajos Ottó: Mindkettő, mert 1-2 hektáros méretben meg fog térülni, mi több, pár év múltán hasznot hajt a befektetett érték, de kicsiben aligha. Magánszemélyek esetén azoknál van létjogosultsága, akik tudni szeretnék, hogy mit esznek, de egy átlagos, 25 négyzetméteres ház bekerülési költségei is csak jó esetben térülnek meg, bevételt egészen biztosan nem fog hozni.

Pap Zoltán: Méretökonómiában végzett számítások alapján állítható, hogy halakat nem számolva 1 hektár felett van az a terület, ahol már rentábilis egy aquapónia. Ez a módszer kicsiben nem tudja kiváltani teljes egészében a hobbikertet, mégis sokkal több lehetőséget ad kísérletezésre, mint egy gazdasági céllal létesített ház, ahol minden rossz döntés bevételkieséssel, ilyetén hosszabb megtérüléssel jár.
Tanszékünk soroksári aquapóniája 2500 négyzetméteres, ami messze van az 1 hektártól (10 000 négyzetmétertől), itt négy ember keményen dolgozik, bár állandó jelleggel csak 1500 négyzetméteren van növény, a maradékon csak időszakosan. A munkabérek megtermelése mellett éppen, hogy rentábilis ez a rendszer.

Nyilvánvalóan majd megoldási javaslatokkal állhatnak elő a szakemberek, hogy hatékonyabb legyen aquapóniás zöldségtermesztés. Hol tartanak manapság?

Pap Zoltán: Sajnos jelenleg eléggé gyéren kutatott megannyi kérdés. De érdekes lenne foglalkozni a költségcsökkentő tényezőkkel, a megvilágítással ugyanúgy, mint az automatizálás lehetőségeivel, de a növényvédelem kérdéseivel is ugyanúgy.

Jövőbeli lehetőségek kapcsán igencsak haloványak az elképzelések – kutatások híján ez érthető is. Olajos Ottó elképzelése szerint akár váratlan időjárási körülmények okozta terméskiesés ellen, nagyobb termésbiztonságot adó megoldás lehet az aquapónia. Esetleg természeti katasztrófáknál jelenthet még megoldást és helyben termelt zöldségnövények növesztéséhez.