Egy kutatócsoport megkövesedett ürüléket elemezve vizsgálta meg Új-Zéland ősmadarainak táplálkozását.
A három és fél méteres testmagasság és a több mint 200 kilogrammos
testsúly sem mentette meg a kihalástól az óriás moát, csakúgy mint 11
kisebb rokonát Új-Zéland szigetvilágában. A maorik ősei – akik
kihalásáig vadászhatták a masszív, röpképtelen madarat – valószínűleg
jól ismerték legkedveltebb élőhelyeit.
A modern biológusok számára azonban mostanáig rejtélyt képezett, hogyan
használta és osztotta meg más fajokkal élőhelyét ez a madárfaj. Egy új
kutatásban megkövesedett ürülék segített a kutatóknak feltárni a moa
rejtélyes mozgástartományát.
Ausztrál és új-zélandi kutatók csapata a kihalt madár négy fajától
visszamaradt, megkövesedett ürülékben elemezte ki a pollenek és más
összetevők arányát. Minden faj ürüléke a növényi maradványok más-más
elegyét tartalmazta. A fosszilis növényfajok eme mixtúráját a modern
élőhelyekkel összehasonlítva a kutatók le tudták követni, hol időztek
legtöbbet a madarak, mielőtt az 1400-as években eltűntek volna.
A déli óriás moa (Dinornis robustus) az erdők és füves puszták között
húzódó, átmeneti zónában táplálkozott. Egy kisebb madár, a felföldi moa
(Megalapteryx didinus) sokkal általánosabb étkező volt: mind erdős, mind
füves területekről beszerezte táplálékát.
A bozótos területeket kedvelő
Anomalopteryx didiformus, amely 1,3 méter magasra nőtt meg, főleg az
erdőkben táplálkozott. A nagylábú moa (Pachyornis elephantopus) pedig az
ősi Új-Zéland füves területein barangolt táplálkozás közben.
A több ezer, három méter magas éhes madár valószínűleg nagy hatással
volt Új-Zéland növényvilágára. A szerzők szerint kihalása után nem volt
állat, mely nyomdokaiba léphetett volna. Eme elsődleges növényevő nélkül
Új-Zéland növényvilága valószínűleg súlyos ökológiai sokkhatáson esett
át.
A kutatást a Proceedings of the National Academy of Sciences folyóirat közölte.
Forrás: Discovery News | 2013. október 01. kedd 09:06
Kommentáld!