Hatalmas mennyiségű mezőgazdasági talaj válik használhatatlanná évről évre, A FAO 2015-ös jelentése szerint az elmúlt 4 évtized során a termőtalaj 30 százaléka kimerült, s így igen nehéz lesz elérni azokat a termésátlagokat, amit az egyre több élelem iránti igény miatt elvárnak a mezőgazdaságtól. Van azonban egy módszer, amelynek segítségével orvosolható a probléma.
A Stanford Egyetem kutatói vették elő azt a technológiát, amelyet még az 1930-as években, az USA középnyugati államaiban tombolt hatalmas porviharok miatt tönkrement mezőgazdálkodók fejlesztettek ki. A módszer alapján a szokásosnál jóval kevesebbet szántanak, ezzel megnövelhető a termés mennyisége, és megőrizhető a talaj egészsége is, amellett, hogy még pénzt is megtakaríthat vele a gazda. Jillian Deines, a Stanford Élelmiszerbiztonsági és Környezettani Központjának kutatója szerint „a kukoricatermő övezetben abszolút hasznos ez a módszer, de sok farmer azért nem alkalmazza, mert fél attól, hogy visszaesik a terméshozam”.
A kevesebb szántás során csökken a talaj eróziója, több vizet képes megőrizni így a talaj, egészségesebb marad. A módszer alapján az előző évi termés learatása után a szántón kell hagyni a növényi maradványokat (kukoricaszárat), és egyáltalán nem, vagy jelentősen csökkent mértékben szabad szántani a következő évi vetést megelőzően. Globálisan meglehetősen nagy, kb. 1,5 millió négyzetkilométernyi területen működtetik ezt a módszert, főként Dél-Amerika és Óceánia területén, kisebb mértékben Észak-Amerikában is. A hatékonyságát sok esetben csak egészen kis kísérleti telepeken vizsgálták, s ellentmondásos eredmények születtek, emiatt is óvakodnak a farmerek tőle.
A Stanford szakemberei most műholdfelvételek és a terméshozamadatok alapján elemzéseket végeztek, s összehasonlították, hogy a normál szántásos módszerrel, illetve a csökkentett szántásos módszerrel művelt mezőgazdasági területek közt milyen különbségek adódnak. Az eredmények szerint a csökkentett szántás esetén átlagosan a kukorica 3,3 százalékkal, a szója 0,74 százalékkal több termést hozott, de volt, ahol a 8 százalékot is elérte a növekedés. David Lobell Föld-rendszer kutató szerint pontosan kiszámítható a talaj- és az időjárási körülmények ismeretében, hogy a módszerrel miként lehet optimalizálni a terméshozamot és megtartani a talaj termőképességét is, azt mondta „ilyen segítséggel a farmerek átvezethetők a jövő mezőgazdaságába”.
A jótékony hatások nem azonnal jelentkeznek, hanem a kukorica esetében a módszer bevezetésétől számított 11. évtől, a szójának viszont 20 évre is szüksége van a hatáshoz, bár azt nem számolták bele, amit a farmer a kevesebb munkával minden évben megtakarít e módon. Ez a hosszú idő ugyan sokak kedvét szegheti, azonban hosszú távon csak így van esély arra, hogy növelni tudjuk a terméshozamot és a talajt is megőrizzük a következő generációk számára.
Kommentáld!