Interjú Rédei Tamás botanikussal tölgyesekről, akácosokról, sokféleségről, szárazságról.

Milyen élőhelyekkel foglalkozik az MTA Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársaként?
Az alföldi tölgyesek megmaradt foltjai érdekelnek. Ezek az Alföld természetes erdővegetációjának az utolsó hírmondói, nagyon erősen visszaszorult maradványai. Kiterjedésük mára az eredeti töredékére csökkent – ez a folyamat még a török idők után is zajlott. A teljes Magyarországot ábrázoló első katonai felmérést 1780-1784 között végezték el. Ha ezt az anyagot összevetjük a mai térképekkel látható, hogy az alföldi tölgyesek kiterjedése a 18. század vége óta is csökkent.

Miért épp ezt választotta kutatási témájának?
Kétféle motivációm volt. Egyrészt volt egy korábbi, az egész Kiskunságra kiterjedő vizsgálatom, melynek során feltűnt, hogy bizonyos helyeken mennyire fajszegények és nem természetközeliek az erdők. Próbáltam megérteni, hogy melyek azok a helyi és táj szintű faktorok, tényezők, amelyek magyarázzák ezeket a különbségeket. Másrészt végighallgattam az akácosokkal kapcsolatos vitát, és szerettem volna konkrét adatokkal szolgálni. A szentimentálisan környezetvédő „jaj, kevesebb virág lesz” szempontot szerettem volna ellenpontozni tudományosabb vizsgálatokkal. Ezek célja az idegen fafajú telepített erdők és az őshonos erdők összehasonlítása az életközösségek fajgazdagságának fönntartása és bizonyos ökoszisztéma-funkciók szempontjából – mindezt az Alföldön.

Az interjúnkhoz tartozó fényképeket Csévharaszt község határában készítettem. Meséljen ennek a térségnek a történetéről! Miért fontos és érdekes egy botanikus számára ez a terület?
A Csévharaszti Borókás Természetvédelmi Területet az elsők között nyilvánították védetté 1940-ben. Egyrészt azért fontos számomra, mert az említett tölgyesek itt viszonylag nagy kiterjedésben maradtak fönn. Még ma is számos állományt találhatunk itt mind a két őshonos típusból. Az egyik típus az üdébb gyöngyvirágos tölgyes, azaz zárt lombkoronájú magas szálerdő, amely külsőleg kicsit a középhegységi erdőkre hasonlít. A másik egy szárazabb, felnyíló, bokrosodó, úgynevezett erdősztyepp, vagy pusztai tölgyes. Mind a kettő fokozottan veszélyeztetett élőhely, ráadásul kizárólag a magyar Alföldön fordulnak elő. Megóvásuk tehát Magyarország kizárólagos felelőssége.

 Vannak már előzetes eredményei a kutatásainak?
Az Alföld léptékű vizsgálataink során különbséget figyeltünk meg az ültetett erdők és a természetes erdők között: ezek eltérnek az őshonos fajok gazdagsága (szakszóval diverzitása) szempontjából. A természetes erdőkben magasabbnak bizonyult az őshonos fajok változatossága. A mai és a régi növényzeti térképeket összevetve arra jutottam, hogy a hazai fafajú ültetvények is csak akkor tartalmazták ezeket a túlélő erdei fajokat, ha a 18. század vége óta folyamatosan erdőművelés alatt álltak, és hazai fafajú erdő állt rajtuk. Nagyon komoly egybeesést sikerült kimutatni. Ugyanakkor ahol ez a folytonosság megszakadt, a gazdag fajkészlet eltűnt. Mi a növényeket vizsgáltuk, nagyon keveset tudunk az állatvilágról. De valószínűleg a talajfauna tagjai, tehát a kevésbé mozgásképes talajlakó élőlények is hasonlóan reagálhatnak ezen hatásokra. Jelen pillanatban az erdészeti kezelésnek klimatikus és termelési okok miatt fontos része az úgynevezett teljes talaj-előkészítés. Ilyenkor munkagépekkel távolítják el a tuskókat, ami önmagában egy erős talajbolygatást jelent. Ezután egy mélyszántás jellegű, nagyon mély, alapos talaj-előkészítést végeznek. Tulajdonképpen az egész talajrendszert megmozgatják, és ide ültetik a csemetéket. Ezzel a módszerrel javítják a vízgazdálkodást és segítik az új, akár hazai fafajú ültetvényt, tehát a tölgyültetvényt is a felnövésében. Viszont az úgynevezett feltalaj elmozdítása, a mélyszántás stb. nemcsak a növényvilágot, hanem a talajfaunát is igen jelentősen károsítja. A kutatásaink eredményei szerint az ilyen módon telepített állományokban néhány zavarástűrő faj kivételével soha nem jelennek meg az erdei növényvilág természetes fajai. Ahhoz táji és helyi léptékben is egyfajta folyamatosság kell. Ez segíti az élővilágot a regenerálódásban és túlélésben. Összességében komoly dilemma, hogy a módszer a leghatékonyabb a faállomány felújítására, de nem alkalmas a biodiverzitás fenntartására.

Manapság egyre többet hallani az ökoszisztéma szolgáltatásokról. Ez egy gyűjtőfogalom arra, hogy milyen adományokat, szolgáltatásokat nyújt a természet az emberiség számára. Milyen megfigyeléseket lehet tenni ezzel kapcsolatban egy ilyen élőhelyen?
Egy erdő „tevékenysége” nagyon sokrétű. Például amennyiben egy bizonyos időszakban lombkorona borítja a területet, akkor megakadályozza a lehullott csapadék jelentős részének az elpárolgását. A lombkorona fészkelőhelyet és táplálékot nyújt a madaraknak, amelyek aztán kirepülve a kultúrterületeken is kordában tudják tartani a kártevők számát. Ehhez bizonyos ragadozó rovarok is hozzá tudnak járulni. Az erdőknek a nem bolygatott talaja még a fatömeghez képest is jelentős mennyiségű szén-dioxidot tart megkötve. Ha egy természetes erdei vagy gyeptalajt megbolygatunk, a talajban lévő, addig kötött állapotú szerves anyagok oxidálódnak, és fölszabadul belőlük a szén-dioxid. Ha ide egy új, fiatal faültetvényt telepítünk, akkor lehet, hogy amit a faültetvény évtizedek alatt megköt, annál a szén-dioxid mennyiségnél sokkal többet szabadítottunk fel a folyamat elején. A természetes rendszerek általában ellenállók az idegen fajokkal, a bevándorló, úgynevezett inváziós fajokkal szemben, amelyek az erős talajbolygatással létesített ültetvényekben tömegesek lehetnek. Ezek visszaszorítására gyakran jelentős pénzt költ a természetvédelem. Egy gazdag táji képet mutató természetközeli erdőnek egy ültetvényhez képest egészen más a turisztikai, rekreációs értéke.

Valószínűleg a nagyközönség körében is ismert, hogy a Duna—Tisza közén problémák vannak a vízgazdálkodással. Amikor az interjú előtt beszélgettünk, említette, hogy egy elgondolása mögé akár az erdészek is szívesen felsorakoznának.
A természetvédelem és a gazdálkodók között sok az ellentét. A két csoportnak mások a szempontjai, és ez természetes is. Sokat beszélgettem erdészekkel, és feltűnt: abban tökéletesen egyetértünk, hogy a táj száraz, és a vizet valamilyen módon vissza kéne tartani, pótolni kellene. Ez nemcsak bizonyos fajok túlélését segítené, hanem növelné a fatömeg-produkciót, a talajoknak a megtartási esélyét, az erdészetben csökkentené a telepítési költségeket. Tehát egyszerre gazdasági és természetvédelmi érdek lenne a víz visszahozása. Vannak olyan erdészek, akiknek egészen konkrét elképzelésük van arról, hogy hogyan lehetne a tájban a vízpótlást megvalósítani. Talán létrehozható lenne egyszer egy együttműködés a természetvédelem és az erdészet között, amelyik ezt a dolgot közösen, egy nemzetközi pályázat keretében meg tudná valósítani. Itt a 4-es út mentén például eredetileg Duna-meder volt. Évezredekkel ezelőtt vándorolt el innen a folyó. Azon erdők, amiket most látunk errefelé, a Duna mentén egykor végighúzódó galériaerdőnek a maradványai. Ezért ez egy viszonylag vízigényes élőhely. Eddig a föld alatt folyó, már nem látható ős-Duna maradványa táplálta, amelynek a vizét a csatornázások és más emberi beavatkozások fokozatosan elvezették a tájról.

Viszont vannak ötletek a lehetséges beavatkozásokra.
Igen. Az erdészetnek és a természetvédelemnek is vannak elképzelései, hogy hogyan lehetne változtatni a jelenlegi helyzeten akár a víz visszapótlásával, vagy az állományok felújításával kapcsolatban. Ezáltal nőne az esély arra, hogy megőrizzük az Alföld biodiverzitásának ezen maradékát. Mit is jelent ez? Egy „átlagos”, alföldi, észak-kiskunsági területen a flóratérképezés során 30 négyzetkilométeren 150 növényfajt találtunk, míg itt Csévharaszton ez a változatos, sokféle táj mintegy 400 fajt őriz. Tehát a fátlan tájnál gazdagabbak az alföldi erdős sztyepp területek.

Az interjút készítette: Bajomi Bálint – bajomi.eu