Tél köszöntött a tőserdői Tisza-holtágra, nem kergetőznek már karcsú szitakötők, nem zúgnak mindenütt a bosszantó poloskák. Levetették ruháikat a parti nyarak és füzek. Az avarban csend honol, mélyre húzódtak a giliszták, a bogarak az ártér kidőlt fáinak kérgei alatt pihennek.

Lehasalok a hűvös avarba, kezembe veszek egy szebb napokat is látott alkarnyi faágat, amelyet a metsző téli szél hasított le az egyik kopasz óriásról. Aprócska, kedves ugróvillás falatozik a korhadó fa felszínén kivirágzott algamezőn, egy parányi csiga társaságában. Sárga színe teljesen elvész a farostok textúrája között, és a szinte mozdulatlan gömböcske mérete sem könnyíti meg, hogy észrevegyem – alig 1 milliméteres. A fényképezőgép keresőjén át komoly kihívás megtalálni az állatkákat a tompa szürkeségben, még nehezebben látom meg rajtuk az éles pontot, végül elvillantom a vakut. A villanás életre hívja a színeket, ám furcsa, kristályszerű képződményeket is kirajzol az ugróvillás törékeny lábain, testén és fején.

Olyanok ezek, akár a homokos Tisza-partról származó kvarcszemcsék, csak igazán nagy nagyításban válik láthatóvá, hogy csigaszerűen feltekeredett formákról van szó. S ezek a formák bizony élnek. Nem mozdulnak ugyan, de élnek. Nem növények, nem gombák, bármily meglepő is, állatok. A kis gömböcugróka különös terhet cipel, egy csapat fonálféreg kapaszkodott rá, amit valahogy úgy képzelhetünk el, mintha egy erdei séta után hazaérve majd tenyérnyi kullancsok seregét találnánk testünkön.

A kullancshasonlat az érzés tekintetében talán helytálló, de a folyamatot illetően semmiképp sem. Ezek a fonálférgek ugyanis nem azért kapaszkodtak az ugróvillásra, hogy testfolyadékjából táplálkozzanak. Ennél sokkal összetettebb jelenségről van szó.

Bár a fonálférgeket említve rendszerint parazita lények, belekben élő ostorgiliszták jutnak eszünkbe, a fajok jelentős része szabadon élő, és a magashegységek csúcsaitól a sivatagokon át az óceánok aljzatáig mindenhol előfordulnak, ráadásul óriási egyedszámban. A szabadon élő fonálférgek gyakran baktériumokat, gombákat, algákat, esetleg elhullott állatok és rothadó növények maradványait fogyasztják. Ezek a táplálékgócok azonban szigetszerűen helyezkednek el a környezetben, a szigetek pedig egy néhány tizedmilliméteres élőlény számára szinte elérhetetlen távolságokban fekszenek egymástól.

A táplálékszigetek gyakran egyik pillanatról a másikra keletkeznek (gondoljunk például az állati ürülékre, amely attól függetlenül, hogy végtermék, számtalan élőlény számára táplálékforrás is), majd néhány nap, esetleg hét alatt eltűnnek, teljesen felélik azokat a rajtuk tenyésző és legelésző lények. Ha egy sziget eltűnik, akkor az ott fejlődő és táplálkozó egyedeknek új foltok után kell nézni. Az új szigetek kolonizációjára pedig számos különböző megoldás létezik az élővilágban. Egyesek óriási mennyiségű spórát fejlesztenek, amelyeket a szél repít szerte a környezetbe, közülük néhány pedig jó eséllyel épp egy megfelelő szigetre keveredik, ahol kifejlődhet. Más nagyobb testű állatok egész egyszerűen elsétálnak egy közelebbi szigetre, a röpképes rovarok pedig akár a távolabbi szigeteket is kolonizálhatják. Azok a mikroszkopikus méretű lények, amelyek alkalmatlanok a nagyobb távolságok megtételére, egészen elképesztő trükkökhöz folyamodtak a túlélés érdekében.

Egy fonálféreg petéi kikelnek az ártér avarjába hullott vadkörte felszínén. A vadkörtén terített asztal fogadja őket: mindent baktériumok és gombahifák borítanak. Megkezdődik a verseny a túlélésért, a tél dacára még ugróvillások és atkák százai falatoznak a férgek mellett, a körte napról napra fogy. Lassan az algamezők is eltűnnek, és a néhány vedlésen átesett férgecskéknek új sziget után kell nézniük. A következő sziget ugyan csak 30-40 cm távolságban van, mégis elérhetetlennek tűnik. Olyan ez, mint számunkra a tengerentúl. Ha el szeretnénk jutni Amerikába, repülőgépre vagy hajóra pattanunk, utasszállító eszközöket veszünk igénybe, így elérhetjük a világ bármely pontját. Hozzánk hasonlóan bizonyos fonálférgek is szállítóeszközöket alkalmaznak, méghozzá eleven lények formájában. Ha a sziget táplálékforrásai eltűnőben vannak, a féreglárvák előmásznak a védett zugokból, a talaj felső rétegeiből, és olyan helyekre kapaszkodnak, amelyeket útja során megérinthet egy-egy ízeltlábú. Az ilyen foltokon nyáron bogarak és legyek tömkelege fordul meg, ezek testére kapaszkodva a potyautasok szinte észrevétlenül utazhatnak a még virágzó szigetekre. Télen azonban korlátozottak a lehetőségek. Nem indulnak az óceánjáró-szerű álganéjtúrók, vagy a Concorde méretű döglegyek járatai, csak a rozoga, lassú mozgású és aprócska autóbuszok, mint például egy parányi gömböcugróka. Jobb híján ezt a járművet választotta közel húsz ilyen potyautas-fonálféreg. Testvégüket szilárdan megtapasztják az ugróvillás testén, feltekerednek, egyfajta tokot képeznek maguk körül, hogy átvészeljék az utazás viszontagságait. Ha pedig célba értek, elhagyják járművüket, ami ezután terhétől szabadultan élhet tovább.

Az efféle utazási jelenség neve forézis. Első látásra úgy tűnhet, hogy a kellemetlen lényeket, atkákat vagy férgeket hordozó ízeltlábúak parazitáktól terhesek, a jelenségek hátterében azonban rendkívül sok esetben csak ez az ártalmatlan potyautas-kényszerszállító kapcsolat áll. Amíg a kutatók a jelenség pontos következményeit nem vizsgálták, úgy gondolták, hogy a forézis a „jármű” részére mindig semleges, míg a potyautasok számára egyértelműen pozitív hatásokkal bír. Az elmúlt években azonban kiderült, hogy ezek a foretikus kapcsolatok ennél sokkal-sokkal árnyaltabbak. Léteznek ugyanis olyan bogarak, amelyek számára potyautasaik kifejezetten hasznosak, mivel a bogár lárváinak vetélytársait pusztítják, tehát javítják a bogár következő generációjának túlélési esélyeit, éppen ezért ezek a páncélos szállítójárművek szeretnek ilyen potyautasokat telepíteni azokra a szigetekre, ahol ők maguk is szaporodni fognak. Más ízeltlábúak azonban korántsem birkóznak meg ilyen jól a tömegközlekedtetési feladatokkal. Minél több rajtuk az utazó, annál inkább csökken a szaporodási sikerük, ezáltal kevesebb utódot képesek létrehozni, sőt, párzáskor átadhatják a testükön utazó férgeket, így egyfajta fertőzésként terjednek körükben az utazni vágyók. Ebben az esetben a fonálférgek és atkák már egyértelműen negatív hatást gyakorolnak a jármű – vagy inkább gazda – túlélésére és szaporodási sikerére, tehát az egyszerű utas-jármű kapcsolat a parazitizmus irányába tolódik el.

Írta: Ujvári Zsolt