A tervek szerint az Európai Űrügynökség és a Roszkozmosz összefogásával 2021-ben a Marson fog landolni egy robot, amelyet az úttörő kutatónőről, Rosalind Franklinről neveznek el. A szakértő vizsgálataival nagyban hozzájárult a DNS szerkezetének feltérképezéséhez, eredményeit pedig Maurice Wilkins, James Watsonnak és Francis Crick is fel is használták.
Franklin fiatalon 1958-ban rákbetegségben meghalt, négy évre rá pedig Wilkinsnek, Watsonnak és Cricknek ítélték oda az orvostudományi Nobel-díjat, noha a kutatónő adatai nélkül talán nem értek volna el ekkora áttörést.
Nem Franklin volt az egyetlen, aki nőként próbált meg érvényesülni a tudomány világában, de kulcsfontosságú eredményei ellenére sem ismerték el munkájuk jelentőségét. A nők helyzete még napjainkban sem könnyű, fizikai Nobel-díjat például 2018-at megelőzően csak 1963-ban és 1903-ban ítéltek oda kutatónőnek.
A National Geographic hat olyan tudóst gyűjtött össze, aki nőként sokat tett a tudomány fejlődéséért, de jelentőségüket csak később fedezték fel.
Jocelyn Bell Burnell
Az 1943-ban Észak-Írországban született Jocelyn Bell Burnell, aki 1967-ben fedezte fel a pulzárokat, miközben a Cambridge-i Egyetemen tanult rádiócsillagászatot.
A pulzárok olyan nagy tömegű csillagok maradványai, amelyek szupernóvákká alakultak. Létezésük azt bizonyítja, hogy a hatalmas csillagok megsemmisülésüket követően nem szívódnak fel, hanem kis méretű, nagy sűrűségű és gyorsan forgó objektumokat hagynak hátra.
Bell Burnell egy rádióteleszkóp közel 5 kilométer hosszan kinyomtatott adatait elemezve bukkant a pulzárok nyomára.
A felfedezés fizikai Nobel-díjat ért, igaz, azt nem a kutatónő, hanem munkájának felügyelője, Anthony Hewish és Martin Ryle kapták meg. Bár akkor sokan kiálltak a Bell Burnell mellett, egy 2019-es interjúban objektívan beszélt a témáról. Mint mondta, akkoriban mindenki elfogadta, hogy egy idősebb férfi vezeti a nagy eredményeket elérő kutatócsapatokat, az alá tartozó fiatalok pedig nem gondolkoznak, csak azt teszik, amit a kutatásvezető mond.
Bell Burnell egy interjúban elmondta, bár annak idején nagy szimpátiát érzett, nem volt könnyű nőként mozognia az egyetemi életben. Többször is előfordult vele, hogy a felsőoktatásban nem kutatómunkát, hanem oktatói és adminisztrációs feladatokat kapott, ráadásul szülési szabadságot sem biztosítottak neki.
Mára ugyan bizonyos egyetemeken támogatják a nőket, Bell Burnell viszont úgy véli, hogy szisztematikusan kellene növelni a kutatónők számát.
Esther Lederberg
Az 1922-ben, Bronxban született mikrobiológus munkája során nagyban hozzájárult a baktériumok genetikai öröklődésének, a génszabályozás és a genetikai rekombináció megismerésében.
1951-ben a Wisconsini Egyetemen dolgozva fedezte fel a lambda-fágot, egy vírust, amely képes befolyásolni a baktériumokat. A kutatónő első férjével, Joshua Lederberggel kidolgozott egy módszert, amellyel könnyen lehet áttelepíteni a baktériumtelepeket egyik Petri-csészéből a másikba. A technika később sokat segített az antibiotikum-rezisztencia tanulmányozásában.
1958-ban Joshua Lederberg munkájáért George Beadle-lel és Edward Tatummal kapott orvosi Nobel-díjat. Esther Lederberg áttöréseit azonban nem ismerték el, sőt a Stanford Egyetemen sem kapott soha olyan pozíciót, amelyet eredményei és képességei alapján megérdemelt volna. Igaz, nem ő volt az egyetlen nő akkoriban, akivel az intézmény elutasító volt.
Chien-Shiung Wu
A fizikus 1912-ben, a kínai Liu Hóban született, majd később Amerikába költözött, ahol állampolgárságot is kapott. Chien-Shiung Wu az 1940-es években, a Manhattan Projekt segítségével kezdett el dolgozni a Columbia Egyetemen, ahol a sugárzásészlelést és az urándúsítást tanulmányozta. Eredményei miatt több korábbi fizikai elmélet is megdőlt, sőt vizsgálataival az atombomba megalkotásához is hozzájárult.
Az 1950-es évek közepén két amerikai-kínai elméleti fizikus, Tsung-Dao Lee és Chen Ning Yang felvette a kapcsolatot a kutatónővel, hogy segítsen cáfolni a paritás törvényét. A törvény szerint a kvantummechanikában két tükörképként viselkedő fizikai rendszer (például az atomok) azonos módon viselkedik.
Wu a kobalt egy radioaktív izotópjával (kobalt-60) döntötte meg az akkor 30 éve elfogadott elméletet. 1957-ben a felfedezésért kínai kollégái kaptak fizikai Nobel-díjat, az eset meglehetősen nagy felháborodást keltett.
Lise Meitner
1878-ban Bécsben született, és kutatásainak köszönhetően fedezték fel utóbb a maghasadást, amely aztán az atombomba megalkotásához is vezetett. Lise Meitner karrierjét a szexizmus mellett a politikai és etnikai kérdések is átszőtték.
Miután végzett a Bécsi Egyetemen, 1907-ben Berlinbe utazott, ahol Otto Hahn kémikussal kezdett el dolgozni. A két szakértő évtizedeken át folytatott közös vizsgálatokat. Mikor 1938-ban Ausztriát a Harmadik Birodalomhoz csatolták, a zsidó származású kutatónő Svédországba menekült. Meitner és Hahn ezt követően is együtt dolgoztak, 1938 novemberében Koppenhágában találkoztak, ahol Meitner és unokaöccse, Otto Frisch segített Hahnnak magyarázatot találni a feltételezett maghasadásra.
Később Hahn, kolléganője nevének feltüntetése nélkül, publikálta úttörő tanulmányát. Egyes vélemények szerint maga Meitner ajánlotta ezt, mivel nem akarta veszélybe sodorni a náci Németországban élő Hahnt, aki 1944-ben kapta meg a kémiai Nobel-díjat.
Meitner lehetséges döntése mellett a nemi alapú diszkrimináció is fontos szerepet játszott abban, hogy nem ismerték el munkáját. Egy levelében egyszer azt írta, Svédországban majdhogynem bűnnek számít, ha egy nő tudományos területen dolgozik. A Nobel Bizottság állítólag nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Meitner nevét ne kössék össze a maghasadás felfedezésével.
Rosalind Franklin
A már korábban említett Rosalind Franklin 1920-ban született Londonban. 1945-ben a Cambridge-i Egyetemen szerzett doktori címet fizikai kémiából, majd 3 évet Párizsban töltött, ahol elsajátította a röntgendiffrakciós technikákat, melyekkel a kristályok molekuláris szerkezetét lehet felmérni.
1951-ben kezdett el a londoni King’s College-nál, John Randall laboratóriumában dolgozni, ahol kapcsolatba lépett Maurice Wilkinsszel, aki saját kutatócsapatával a DNS-t tanulmányozta. Bár mindketten saját projektjüket vitték, Wilkins valamiért azt hitte, hogy Franklin asszisztensként van jelen a laboratóriumban.
Miközben Wilkins két kollégájával, James Watsonnal és Francis Crickkel a DNS szerkezetének vizsgálatán dolgoztak, Franklin röntgensugarak segítségével készített felvételt a DNS-ről, amely Wilkinshez is eljutott. A kutató aztán kolléganője tudta nélkül a képet Watsonnak és Cricknek is megmutatta.
Az 51-es fotó segítségével a három szakértő meg tudta határozni a DNS pontos szerkezetét, és bár Franklin is megjelentetett cikket a témáról, 1962-ban csak a három férfi kapott Nobel-díjat az áttörésért. Igaz, Franklin négy évvel korábban meghalt, és a díjat posztumusz sem ítélték meg neki.
Nettie Stevens
Az amerikai genetikus 1861-ben Vermontban született, majd miután megszerezte doktori címét a Bryn Mawr College-on, az intézménynél helyezkedett el, és a nemi determinációt kezdte el vizsgálni.
A kutatónő a lisztbogarakat tanulmányozta, és felfedezte, hogy a hím egyedek spermiumában X- és Y-kromoszóma is található, míg a nőstények petéjében csak X lelhető fel. Ez alátámasztotta azt az elképzelést, mely szerint egy organizmus nemét genetikája határozza meg.
Stevens egyik kollégája, Edmund Wilson is hasonló vizsgálatokat folytatott, viszont jóval később jutott eredményre.
Thomas Hunt Morgan, a genetika egyik úttörője, akit egyesek az ivari meghatározás genetikai alapjainak felfedezőjeként tartanak számon, sokat köszönhetett Stevensnek. Személyes levelezéseik azt mutatják, hogy más kollégáival ellentétben Morgan nem saját elméleteinek bemutatása miatt tartott fenn kapcsolatot Stevensszel, hanem azért, hogy a kutatónő kísérletei után érdeklődjön.
Morgan később az első genetikai tankönyvek elkészítőjeként vált ismertté, és bár publikációiban nagyban támaszkodott Stevens eredményeire, a kutatónő neve mégis feledésbe merült.
Kommentáld!