Fotó: Profimedia

Kr. e. 2000-től Mezopotámiában találtak nyomokat harci kutyákról, az úgynevezett félelemkeltő molosszusokról. A görög-perzsa háborúkban, vagy a Római Birodalom terjeszkedése során fel-felbukkantak számos véres csatájában.

A modern katonaebek megjelenése az 1900-as évekre tehető. A négylábúak hadi bevetésében ekkor Németország, Franciaország, Belgium és Oroszország járt az élen. A 20. században eleinte főként a csapategységek közötti katonai üzeneteket szállíttatták velük.

Ez nem volt újdonság, hiszen Kr. e. 500-ból származnak az első beszámolók az úgynevezett hírvivő kutyákról. A világháborúkban a nyakukra helyezett, kapszulába rejtett üzenetek továbbítatásán túl, telefonvonalak kiépítésénél is fontos szerepet töltöttek be. A hámra erősített telefonhuzal szabad végét a bundás bajtárs fegyvertűz és aknák kísértése közben futva görgette ki a kívánt célpontig.

A fajták közül népszerűnek számított az airedale terrier, a skótjuhász és a dobermann, a második világháború alatt pedig 80 százalékban a német juhászra esett a választás.

Kifinomult érzékeiket kezdetben az ellenség közeledtének megneszelésére használták, később azonban a szanitéc (egészségügyi) csahosok is megjelentek.
A csatamezőn megsérült katonák zöme az ilyen szanitéc ebnek köszönhette a túlélést. Az oldalukon vörös keresztet viselő négylábúak, egészségügyi felszerelést hordtak maguknál. Mind a sebesültek, mind a kiképzők érzelmileg rendkívül kötődtek bundás megmentőjükhöz.

Az ausztriai Európai Kutyamúzeum vezetőjének 2003-as cikkében olvasható, hogy ugatással, vagy a sapkák elhozatalával jelezték, ha sérültet találtak. Taktikai megfontolásokból, a zajos metódust hamar kifinomultabb módszerre cserélték: a kutyák nyakörvén egy bőrdarab (bringsel) lógott. Ha ráleltek egy áldozatra, a bőrdarabot fogaik közé véve tértek vissza szanitéc vezetőjükhöz, aki elvette a bringselt és a kutya elvezette őt a talált személyhez.

Az I. és a II. világháborúban sokféle feladatra képezték ki a csahosokat, rejtőzködő ellenséges katonák felderítésére és elfogására, aknakeresésre, őrzésre és védésre, sőt az apró termetűek kifejezetten alkalmasnak bizonyultak, hogy megszabadítsák a katonákat, az egészséget, élelmet és nyugalmat veszélyeztető rágcsálóktól.

Teherszállítóként fegyvereket, illetve ellátmányt vontattak velük, sőt a mérgező vegyi támadások ellen gázálarcot is kifejlesztettek számukra.

Fotó: Profimedia

A második világháborúban a szovjet hadsereg kísérletezett a tankelhárító ebek használatával. Elképzelésük szerint a kutyák a testükre erősített bombával az ellenséges lánctalpasok alá mászva helyezték volna el a robbanó szerkezetet.

A kiképzésük során csak a járművek alatt etették őket, a küldetés előtt pedig éhesen indították őket útnak. Eleinte többszöri bevetésre szánták a tankelhárítókat, de a frontvonalon a fegyverek zörejétől és az ellenséges tankok szagától - amivel gyakorlatozás közben nem találkoztak - pánikba estek, megvadultak, így képtelenek voltak teljesíteni a próbatételt és a szövetséges gyalogságot, vagy tankjukat robbantották fel.

A kockázat miatt elkeserítő módon egyszer használatos öngyilkos fegyverré módosították őket. A robbantásokkal nem csak a járműveket tették harcképtelenné, de a hűséges négylábúakat is örökre elhallgatatták. Ennek ellenére a háborút követően hosszú ideig próbálkoztak az „eb-bomba hadművelet” fejlesztésével.

A The United States War Dogs Association (USA Hadikutya Egyesület) történelmi áttekintésében, megemlékeztek a vietnámi háborúról, amelynek során az USA 1964 és 1975 között 4500 csahossal bővítette haderejét. Kivonulásukat követően már csupán 250 kutya mélyíthette amerikai földbe mancsait. Több ezren közülük, nem a csatában lelték halálukat, hanem feláldozható, jelentéktelen felszerelésként hátrahagyva, vagy szövetséges katonák puskacsöve által.

Napjainkban is kulcsfontosságú a haderőknél szolgálatot teljesítő szőrös bajtársak jelenléte. Az amerikai tengerészgyalogság különleges egységei Afganisztánba és Irakba is vittek magukkal katonakutyákat. Ahogy a Navy SEALs weboldalán olvasható: Ezek a kutyák speciális - általában lövedékálló - mellényt is hordanak, amit vízálló rádióval és kamerával is elláttak. A kamera segítségével a katonák ugyanazt látják, amit a kutya, sötétedés után pedig, éjjellátó üzemmódban pásztázza a terepet.

A harcászati fegyvernek tekintett állatok korszaktól függetlenül hűségesen követték az embert és teszik ezt mind a mai napig. Hőssé váltak, de a hősi maskarát sosem önszántukból öltötték magukra.

Írta: Kőnig Rita