turizmus  2012.06.26. | 19:34 A jég földjén – Izlandi útinapló, I. rész.

1. A Skógafoss vízesés, a Dyrhólaey sziklák, a Skaftafellsjökull gleccser és a Jökulsárlón jéglagúna

Az eső ma sem hagy alább, sőt inkább erőre kap, egyre jobban dörömböl kocsink ablaküvegén. A homályos szűrőn át a hegyek barnászölden nyújtózkodó dinoszauruszok vagy elmaszatolt foltok egy festő vásznán. Elhatározásunknak azonban sem pihenő szörnyek, sem zord időjárás nem állhatja útját. Nem riaszt vissza se eső, se szél, még a legádázabb vihar se attól, hogy elsétáljunk a vízesés lábához és felkapaszkodjunk a szájáig. A természet elemeivel dacolva egyre közelebb jutunk a hatalmas robajjal alázúduló víztömeghez. A párafelhőben folyamatosan „könnyezünk”, az esővíz a vízesés vízcseppjeivel ismerkedik arcunkon.

De a jóból sosem elég: a hatvankét méter magas és huszonöt méter széles Skógafoss vízesés melletti ösvényen esőben is felfedezzük a zöld fű borította, majd egyre kövesebbé, töredezettebbé váló tájat. Mintha egy óriás támaszkodott volna meg a vízesés szájánál, keze nyomán behorpadt a hegygerinc, és utat tört magának a gleccsernyelvből olvadó víz, hogy nagyot zuhanva, csendesebb mederben csordogáljon a tomboló óceán irányába. Egy monda szerint a vikingek kincset rejtettek a vízesés mögé, de arra már nem vállalkozom, hogy a tájon kívül egyéb kincseket is felfedezzek. Tökéletesen elégedett vagyok az elém tárulkozó látvánnyal.

A kis ösvényen, melyet talán bárányok tapostak ki a turisták előtt, felkapaszkodunk a vízesés „fejéhez”. A fű a zöld számos árnyalatában játszik, a mohazöldtől kezdve a haragoszöldig. Egymással vetekszik, versenyre kelt a zöld valamennyi árnyalata. A víz kisebb-nagyobb kanyarokat tesz, apró zöld sziklaszigeteket kerülget, melyeket talán idővel magával ragad, és akadály nélkül folyik majd tovább az Atlanti-óceán hullámzó vizébe.

A vízesés szájánál belépünk a fű és a moha birodalmába.

Mivel a terep egyenetlen, és a magasabban fekvő belföld felé haladunk, a szintkülönbségek újabb vízeséseket produkálnak. Kisebb-nagyobb lépcsőfokokon zúdul alá a víz, helyenként folyóra játszik, máskor rakoncátlan vízesésre. Medre olykor kanyonná válik, és kapaszkodva tudunk csak átkelni a csúszósabb sziklás részeken. Az óriás mérge itt kiteljesedett, tört és zúzott, vájatokat ütött a sziklák testébe, sziklákat görgetett a folyómederbe. A tovafolyó víz olykor számtalan apró hullámot vet, fehéren fodrozódik, máskor komótosan folyik tovább.

Hamarosan nemcsak kívül képződik rajtunk pára és gyűlnek rajtunk vízcseppek, de a víz ruházatunk belső részén is megjelenik izzadság formájában. Az eső alábbhagy, kabátom a derekamra kötöm, és mélyen beszívom tüdőmbe a levegőt. Legszívesebben tárolnám valamiben, és néhány adagot hazavinnék a szmogba is.

Kezdetben még hisszük, hogy eljuthatunk akár a gleccser táplálta folyó forrásáig, de két óra túrázás után úgy érezzük, ideje visszafordulnunk. Az eső ismét permetez, apró kőemberkék bukkannak elő az ösvény mentén, útjelző táblák szerepében. Én is kiegészítem a kőrakást egy-egy kővel, hogy segítsek turistatársaimnak a tájékozódásban. Az alacsonyan szálló felhők és a föld kipárolgása egyesül, köddé sűrűsödik és szertefoszlik, mi pedig látótávolságban botladozunk egymás mögött. Néhány birka hosszan bégetve üdvözöl, más birkák ránk se hederítve falatozzák a zölden pompázó füvet.

Miközben a Dyrhólaey sziklákhoz furikázunk, amely számos madárnak nyújt otthont, kicsit kifújjuk magunkat. A környezet festői, lenyűgöző sziklaformációk szegélyezik a partot, a sziklákhoz vezető úton lagúnás vidék fogad, és az óceánból is előbukkannak óriásfejeket, fekvő állatokat és szürrealista jeleneteket formázó sziklák. Sejtelmes vidék ez, az óceánban álló sziklák hasából a manók és elfek kiharaptak egy-egy falatot. Napsütésben lehengerlő látványt nyújtana, így azonban hátborzongató.

Az időjárás ismét kimutatja a foga fehérjét, az eső szinte vízszintesen szakad. A homályos fátyolon át látom, hogy néhány turista apró pontokat fényképez. Kimerészkedem a kocsiból, és az embertelen időben nekivágok a világvégi tájnak. A szél csapkodja a kapucnimat, a víz fél perc alatt behatol a vízhatlan kabát alá is, végigcsorog a nyakamon és a hátamon, a fényképezőgép sem akar szót fogadni. Az egyre nedvesebbé váló készülék képtelen fókuszálni.

A jeges szélben az első, csuromvizes lundáinkról csak homályos felvétel készül. A fényképezőgép fél napig szárad, mire újra hajlandó betölteni funkcióját. Az autóban kénytelen vagyok az összes ruhámat lecserélni szárazra, majd folytatjuk utunkat kelet irányába. Eldhraun és Fjarðrárgljúfur moha borította, süppedős tája csábít egy kis sétára, és hamarosan minden irányban feltűnnek a gleccsernyelvek. Különös vidék, a fekete lávát vastagon borítja a zöld moha, furcsán dülöngélve lépdelünk.

Olyan érzésem van, mintha rég kihalt állatok növénytakaróval fedett csontjain és koponyáin sétálnánk, pedig csak egy vulkán gyomrából szétköpködött lávadarabokat lepte be a moha- és növénytakaró.

(Folytatjuk)

Pénzes Tímea
Fotók: Kádár István
baratno.com