turizmus  2012.10.04. | 22:15 Túraajánlat – Az alsórákosi Tepő-vára – AUDIÓ

A Kárpát-kanyar hágói a legfontosabb átjárócsoport, amely a Kárpát-medencét a Fekete-tenger térségével összeköti. A hágókról levezető utak a Barcaságon csomósodnak, hogy innen több átjárón át vezessenek tovább Erdély központi részei felé.

A Barcaság vízrajzi alsó kapuja az Alsórákosi Olt-áttörés. A múltban a szoros maga járhatatlan volt, a nagy utak tőle északra és délre vezettek át a Persány-hegységen, a Kárpátok legbelső vonulatán. A szorostól néhány kilométerre északra eső Rika-erdei átjáró a kikutatottabb, kapuját összetett, mélységében többszörösen tagolt erődítményrendszer őrizte. De közvetlenül a szoros fölött, a folyó bal partján is vezetett egy, valószínűleg már a rómaiak által használt (a hévízi tábort és a barót-véczeri őrtornyot (?) összekötő) út. Belépését az alsórákosi medencezugba a fölébe magasodó (alsórákosi) Tepő (Töpe, Tepej) csúcsra emelt erődítés ellenőrizhette. A Tepőn végzett kutatói előmunkálatok eredményeit ismertetik a szerzők.

A Kárpát-kanyar hágóin át már a történelem hajnalán fontos útvonalak vezettek a keleti síkságokról a Kárpát-medence belsejébe. A hágókról a Barcaságra aláereszkedő utak az Olt folyó széles völgyét követték észak felé, a ma Erdővidéknek nevezett medencerészig. A folyó itt hirtelen nyugatra fordulva magas sziklahegyek között vágott utat magának az Erdélyi-medence felé. A folyó partja a szorosban járhatatlan volt. Az utak északabbra, a Rika-, és délebbre, az Apácai-, illetve a Sárkányi-erdőn át vezetettek tovább Erdély központi része felé. A Rika-patak tágas völgyét a kora középkorban a ma Kakasborozdának nevezett töltésvonulat keresztezte (folytatását az Apácai-erdőn ugyancsak megtaláljuk, de más terepviszonyok között, és környéke kikutatatlanabb). Az átjárót (valószínűleg faszerkezetű palánkkal megerősített) töltés őrizte, a keleti oldalán ásott árokkal. Ettől nyugatra, a Rika-tetőn (közvetlenül a vízválasztó alatt) egy második töltésszakasz húzódik, keresztben az útra.

A Rika patak völgyét közrefogó gerinceken kétfelől kőből, forrómésszel épített, kora középkori (11. sz. vége – 12. sz. eleje) erődítményegyüttes, a Rika-vára és a Kustaly-vára egészítette ki az átjáró védelmi létesítményeit. A gerinceken vezető utakat több helyen bevágták. A várak és töltések a kelet felől várható támadások megállítására és visszaverésére készültek és a keleti gyepű fontos elemeit képezték (Ferenczi I., Dénes I., 1994).

A rikai átjárótól délre, ha maga az Olt alsórákosi szorosa járhatatlan is volt, mégis vezetett közvetlenül fölötte, az északi oldalon még egy útvonal, amelyet a helybeliek ma is országútnak neveznek. Ez az út a térszínből 100 m-re kiemelkedő, piramis alakú mészkőszikla tetejére épített Tepő-vára alatt vezet el.

Orbán Balázs az általa Tepejnek nevezett szikla csúcsa alatt 80 lábnyira, 3-4 láb magasan álló várfalakra talált. „A falakat a sziklába vágott bemetszésre építették, mely 400 lépés hosszúságban a hegy tetejét három oldalról körülöleli és csak a madár által megközelíthető, meredek, keleti sziklafalon hiányzott” tudósít a szerző a Székelyföld leírásában. Megemlíti a hegy északi oldalán kanyargó „várútját" is.

Székely Zoltán a Tepőről ovális alaprajzú, mésszel rakott kőfalú várat említ. Az itt talált rombusz alakú vasnyílhegy alapján a várat a 12. századba keltezi. Egyszerű rajzot közöl a várról (Székely, 1977). Ugyanezt a nyílhegyet előbb az Olt déli partján levő Mihály-várából származtatja (Székely, 1971).

Ferenczi István és Benlkő Elek vitájában (Benkő Elek a „Castrum Bene 1989” kötetben: Kelet-Erdély „korai” kővárai, Ferenczi István válasza, Benkő viszontválasza) a válaszoló Benkő Elek írása mellékleteként a rákosi Tepő-várából származó kerámia-töredékek fényképeit közli, és egyszerű vázlatot mellékel a várról, anélkül, hogy a szövegben említést tenne róla (Benkő, 1991).

Tepe a török nyelvekben hegyet jelent. Az alsórákosiak ő-ző nyelvjárásuk folytán ejtik Tepő-nek. 1614-ben Tepely alakban írták. A Tepe nevet itt lakott török eredetű nép adta, valószínűleg besenyők (Imre, 1981).

A 819,7 m magas triászkori, fehér mészkőből álló, piramis alakú hegy 100 m-re emelkedik ki a puhább kőzetekből felépített térszínből. Csúcsáról szemmel tartható az egész környék, az Olt-szoros bejárata Erdővidék felől, és el lehet látni a Dél-Hargita irányába, vagy egészen a Bodoki-havasokig. Fentről nagyszerű rálátás van a Kárhágó, Kövesdomb felől jövő útra, valamint az Olt-szoros déli oldalára. Le lehet nézni a túlsó parton, a Vár pataka völgyében levő Mihály-várára, ahol egy kiemelkedő szikla tetején mésszel rakott kőfalakat találunk.

A Székely Nemzeti Múzeum leletmentő ásatása során megpróbáltuk azonosítani a régebbi kutatások helyszíneit és azok jelenlegi állapotát, valamint újabb megfigyeléseket gyűjteni.

Az Orbán Balázs által leírt helyen körülbelül 15-17 m-re a hegytető alatt az északi erdős oldalon könnyen felismerhető a fal vonala, amely egy párkányt képez. A meredek északkeleti sziklás oldalon az idő lerombolta a falat, így csak a mészhabarcsos kövek alapján lehet a helyét kinyomozni. A 42 m hosszú falszakasz déli irányba, kissé emelkedve kivezetett a keleti sziklaélre.

A hegy északi oldalán, ahol a ma is jól járható várút felkanyarog, az erdő védelmében a várfal épebben megmaradt. Az északkeleti élen a két falrész derékszögbeni találkozásánál a falak által bezárt részen egy 10 x 10 m-es terület mintha mesterségesen laposra lenne kiképezve. Feltehetőleg itt valamilyen építmény állott (fából épített torony?) a várút figyelésére.

A várfal északkeleti végétől mért 12,90 és 14,30 m között a fal külső oldalát letakarítottuk. Egyúttal a fal belső oldalánál is bontottunk egy kutatógödröt. A feltárásból megállapítható, hogy a lejtős sziklafelszínre először alapozó párkányt (0,20 m) raktak, ami 0,16 m-el kijjebb áll, mint a fal felülete. Erre a kiszögelésre kezdték építeni, nagyobb mészkőtömbökből a falat. A köveket lapos oldalukkal kifelé helyezve elég egyenletes falfelszínt képeztek ki. A két faloldal belsejét kisebb-nagyobb kövekkel töltötték meg és aprókavicsos-homokos forrómésszel öntötték be. A várfalba a mészkő mellett andezit (cserekő) és homokkő darabokat is beleépítettek. Ezeket a környékről gyűjtötték, és felhordták a hegyre. Az omladékban faragott felületű, sárgásbarna homokkő darabot is találtunk.

A feltárt, ép falfelület 0,90 m magas. A fal tetejéig még 0,70 m van, így az álló fal magasság 1,80 m. A lepusztulás miatt a fal teteje domború. A belső falfelület 0,60 m mélységben érte el a sziklát. A metszetből látható, hogy a falat a lejtős, egyenetlen sziklás oldalra építették. A várfal vastagsága 1,80 m.

A várfal ívben kanyarodva ugyanazon a szintgörbén (kb. 803 m) körbefut a hegyoldalon és 80 m-nél eléri az erdő bokros szélét. Ezen túl a nyugati és délnyugati oldalon hiányzik, csak a hegybe bevágott párkány árulja el a fal nyomát. A bemetszést nyugati irányból már 8 km-ről, a Turzon nyakáról jól ki lehet venni a Tepő csúcsa alatt. A fal helyét különben a mészhabarcs porladék is elárulja. A fal 132 m-en érte el a déli sziklaélet. A keleti és déli sziklaélek között szinte függőleges, járhatatlan sziklafalak vannak, ahol nem volt szükség várfalra.

A Tepő-vára hadászatilag előnyös helyen épült és gyakorlatilag bevehetetlen volt. A vár falainak összhossza 174 m, a körbe zárt terület kb. 3000 m2.

A vár északkeleti sarkát véve kiindulópontnak, a 92,0 és 95,0 m-ek között a fal nyomvonalára kutatóárkot mélyítettünk, amely elérte a várfal még helyben levő, mészhabarccsal összeragasztott alapköveit. A köveket 0,50 m vastag földes-köves törmelék borítja.

A törmelékben nagyobb, korongon készült, felhajló peremű, nyakban piros, oldalán szürkésbarna színű, finoman iszapolt és simított, belül finom homokszemcsés, fül nélküli fazék töredékeit találtuk meg. A részben öszszerakható edény szájátmérője 20 cm, aljátmérője 15 cm, magassága 30 cm. A fal vastagsága 7-10 mm, az alja vékonyabb, 3-4 mm. Díszítése körbefutó, alig bemélyedő párhuzamos vonalak.

Egy kisebb oldaltöredék finoman iszapolt, korongozott, kívül szürkésbarna, belül téglapiros, párhuzamos vonalakkal díszített, az előbbinél kisebb méretű edényből származik. Másik oldaltöredék szintén korongozott, feketésszürke színű, finom andezithomokkal soványított agyagból készült, amelyben sok fekete színű, csillogó ásványtöredék figyelhető meg. Díszítése párhuzamos és hullámos bekarcolt vonalak.

Az agyag soványítására használt finom andezithomok alapján erdővidéki, vagy a Hargita vulkáni térségéhez közel eső fazakas központ létezését feltételezhetjük.

A kutatóárokban egy félbe törött csillagtarajos vas sarkantyút is találtunk. Ez a 14. századra keltezhető (Nagy Géza, 1898).

A Tepő-várától északkeletre 2,5 km-re húzódik a Kakasborozda, a Hargita oldalában kezdődő, a Hargita-fennsíkon, majd a Rikán át egészen az Olt-szorosig tartó folytonos töltésvonulat. Az Olt-szorostól délre, a Tepőről jól látható Sólyomkő sziklája mögül a töltésvonulat tovább tart még legalább 10 km-t, végig az apácai hegyeken (Apácai-erdő), szinte a Bogáti-hágóig (Ferenczi I., Dénes I., 1994).

A Kakasborozda a Kárhágó fején (823 m) keresztezi a régi utat (jelenleg szekérút). Innen 250 m-re nyugatra az elkeskenyedő hegygerincet másik, kb. 50 m hosszú árok-töltés vágja át. E rövid töltéstől tovább nyugat felé, kb. 800 m-re, a Kövesdomb (803,5 m) előtt még egy 250 m hosszú töltésszakaszt találunk. Az árok-töltés teljes szélességében átvágja a két patakfej közötti hegynyerget. A kövekből és földből emelt töltés 8 m széles és 2 m magas. A keleti oldalán levő árok aljától a töltés tetejéig jelenleg is 3 m a szintkülönbség.

A várat tehát kelet felől hármas töltés biztosította. Ugyanilyen védelmi rendszert találunk a rikai (Rika-vára, Kustaly-vára), vagy a sóvidéki (Firtos-vára, Rabsonné-vára) várak előtt is. Ezek a hosszabb-rövidebb töltések a várakhoz vezető útvonalakon (hegygerinceken) készültek, általában kelet felől.

Megállapítható, hogy ezen várak ugyanolyan módon voltak megerősítve, tehát egyidőben készülhettek és használták fel őket a gyepű védelmi rendszerében, az ország keleti határainak védelmére.

Az előkerült kisszámú régészeti anyag azonos jellegű, a közelben levő várak, például a Kustaly-vára kutatása (közölve jelen kötetben: Ferenczi G.; Ferenczi I., 1998, szerk. megj.) során talált leletekkel, ez egykorúságukat bizonyíthatja.

A Tepő-vára 14. századi sarkantyú lelete alapján feltételezhető, hogy a vár az Anjou-korban még használatban volt.

Kutatása tovább folytatódik, és az előkerülő régészeti anyag remélhetőleg több bizonyítékot fog szolgáltatni a vár építésének és felhagyásának a pontosabb időmeghatározásához is.

szekelyfoldert.info