turizmus  2012.12.26. | 22:17 A világ legmagányosabb szigete

A majáknak tulajdonított világvége-prófécia nem teljesült be – legalábbis nem borították el a Földet lángoló meteoritok december 21-én. Mégis, korai lenne fellélegeznünk: egy másik ősi civilizáció, a húsvét-szigeti története azt példázza, milyen az, ha az emberek tönkreteszik az őket körülvevő ökoszisztémát.

Két évvel ezelőtt eljutottam a világ legmagányosabb szigetére.

A Húsvét-szigetet 4000 kilométernyi óceán választja el Chilétől, vagyis attól az országtól, amelyhez hivatalosan tartozik.

Ez annyi, mint a Magyarország és Afganisztán közötti távolság, útközben pedig nincs semmi más, csak víz. Már önmagában ettől is különleges hely ez az aprócska sziget, de ami igazán páratlanná teszi, az a múltja: létezett itt egy rejtélyes, ismeretlen civilizáció, amelyik szó szerint saját maga alatt vágta a fát, egészen a végső katasztrófáig.

Életem egyik legemlékezetesebb pillanata volt, amikor a Rano Ranaku vulkán kopár lejtőjén álltam egy kiadós trópusi eső után. Gőzölgött a hegyoldal, és a földből óriási, félbehagyott kőszobrok álltak ki – a híres moaik, amelyekről semmi biztosat nem tudunk. Sem azt, hogy miért faragták ki őket a Húsvét-sziget őslakói, sem azt, hogy miért hagyták félbe a faragást egyik pillanatról a másikra.

Rano Ranaku a világ egyik leginkább gondolatébresztő helye: itt látszik, milyen az, ha egy civilizáció máról holnapra összeomlik. A félbehagyott szobrok több mint fél évezrede bámulják kifejezéstelen tekintettel a letarolt hegyoldalt, pontosan azon a helyen, ahol az egykori kőfaragók magukra hagyták őket.

Ökológiai katasztrófa kicsiben

A Húsvét-sziget (az őslakók nyelvén Rapa Nui, azaz a világ köldöke) múltjával kapcsolatban jóval több a kérdés, mint a válasz.

Mikor, honnan és hogyan jutottak el ide az őslakói, a rapanuik?

Miért fordították arra minden erejüket, hogy óriási kőszobrokat faragjanak ki a vulkáni kőzetből?

Miért és hogyan szállították el őket a sziget minden csücskébe, hogy hatalmas talapzatokra, egymás mellé felállítsák?

Mit szimbolizálnak a moaik, és miért pont olyanok, amilyenek?

És ez az egykorvolt rejtélyes civilizáció hogyan jutott el odáig, hogy amikor a 19. század végén Chile annektálta a szigetet, már nem volt rajta egyetlen fa sem, és az őslakók közül azok, akiket nem ölt meg az éhség és a tuberkulózis, az időnként arra portyázó perui rabszolga-kereskedőktől rettegtek?

Amit mégiscsak tudunk a sziget múltjáról, az elég megrázó. A világ sorsán aggódó tudósok körében a Húsvét-sziget a legjobb példa arra, hogy egy zárt ökoszisztémát hogyan tudnak túlnépesíteni, túlhasználni és tönkretenni a lakói.

Az elképzelhetetlenül magányos szigetet benépesítő rapanuik körülbelül húsz különböző törzsbe tartoztak, amelyek hol békében éltek egymás mellett, hol pedig háborúztak egymással, de leginkább azon vetélkedtek, hogy ki tud nagyobb moai-szobrokat emelni. Mivel a sziget teljesen el volt zárva minden külső behatástól, a szigetlakók számára a Húsvét-sziget volt az univerzum, a lakossága a teljes emberiség, az emberiség pedig, amióta világ a világ, szeret kis csoportokra szakadni, amelyek értelmetlen versengést folytatnak egymással.

Eközben az erdőket kivágták, a talajt legyalulta az erózió, éhínségek törtek ki, és az egykor volt különleges civilizáció fejlődése derékba tört, még jóval az első európaiak megérkezése előtt. Hozzá kell tenni, hogy ha a rapanui civilizáció nem omlott volna össze magától, akkor vélhetően az európaiak döntötték volna romba, ahogy az inka és az azték civilizációval is tették.

Élet az apokalipszis után

Sovány vigasz a bolygónk sorsáért aggódók számára, hogy az ökológiai katasztrófa után is van élet, legfeljebb nem azok számára, akik előidézték. A Húsvét-szigeten is vannak már fák, bár többségüket az erózió megállítására a chilei kormány telepítette oda, és azon kívül, hogy a gyökereik megkötik a földet, nem sok hasznuk van az ott lakók számára – gyümölcsöt nem adnak.

A banánon kívül mindent Chiléből kell hozni repülővel, emiatt a húsvét-szigeti kisboltokban horribilisek az árak. Ivóvízzel is tankhajók látják el a szigetet, mert nincsenek rajta patakok, csak két kihűlt vulkán kráterében gyűlik össze az esővíz. Ez utóbbiról nem a rapanuik tehetnek, mindig is így volt, viszont amióta a vulkánokat nemzeti parki védettség alá vonták, a rapanuik többé nem járhatnak oda vízért.

A Húsvét-sziget mindezek ellenére (vagy talán mindezek miatt) a legfantasztikusabb hely a Földön, ahol valaha jártam, és azt hiszem, hogy ha egyszer ötösöm lesz a lottón, és eljutok mindenhová, ahova szeretnék, akkor is benne lesz az első háromban.

Kellemes az időjárás, gyönyörűek a színek és a fények, és a Santiago de Chiléből vagy Tahitiról érkező turistákat virágkoszorúval köszöntik a szigetlakók. Ettől a turisták úgy érezhetik, hogy a béke és az idill egyik utolsó menedékhelyére érkeztek, ahol minden a legnagyobb rendben van.

A természet van annyira kegyes, hogy ezt a példátlanul lelakott szigetet új, és kevésbé hasznos növényekkel, de mégis valahogy újraélesztette. Persze ez csak halvány árnyéka annak a dús növénytakarónak, amely egykor a szigetet borította.

A Rano Ranaku vulkán lejtőjén állva arra gondoltam: sajnos az emberiség úgy van kitalálva, hogy rövid távú célok érdekében képes annyira tönkretenni a saját környezetét, hogy az néhány generációval később a teljes pusztuláshoz vezet. És nem lehet tudni, mikor jön el az a pillanat, amikor már nincs visszaút. Senki sem szólt annak a 14. századi rapanui favágónak, hogy: „Ha ezt a fát kivágod, akkor visszafordíthatatlanná válik az ökológiai összeomlás." És ha szólt is volna, mi lett volna a válasz? „Ugyan már, van még elég fa, és különben is, jogom van hozzá."

Ismerős?

Soltész Béla
origo.hu