A Tour de Délvidék túrázói 12. alkalommal húztak túrabakancsot és vágtak neki hosszabb bicikliútnak. A többségében vajdasági fiatalokból álló csapat több éve kerekezik szerte a Kárpát-medencében. Míg az első évek a túrái pusztán Délvidékre orientálódtak, mára mindez kinőtte a Vajdaság határait. A 2013-as évi útvonal Székelyföldre vezetett. Noha a túrának nem vagyok állandó résztvevője, az ezévi útvonaltervet áttekintve nyilvánvalóvá vált számomra: nem maradhatok otthon.

A részvétel számomra az aktív pihenést jelentette. Szerettem volna elfeledni a nyüzsgő hétköznapok rohanását, kitörölni a fejemből a mindennapok gondjait, feltöltődni a táj szépségével, Erdély varázsával és az ottani emberek egyszerűségével.

A hosszantartó buszos utazást követően érkeztünk meg túránk első állomására, Torockóra. A bringások itt még nem szálltak kerékpárjaik nyergébe, az első napon a Székely-kő megmászása volt betervezve. Az 1130 méter magasságot gyalogszerrel tette meg a csapat.

A kerékpárok csak a második napon, Erdőszentgyörgyön kerültek elő, ahol nem is akármilyen körtúra következett. A Bözödújfalu–Gagy–Énlaka táv megadta a túra alaphangulatát, hiszen rengeteg emelkedővel kellett megküzdenünk, mindezt pedig köves-sziklás utakon, amelynek legyőzése az országúti kerékpárosoknak sok fejfájást okozott. Részemről mindez megérte, hiszen még sosem látott, meseszép falvakat ismertünk meg. Énlakán a helyiekkel beszélgetve hasznos információkat szereztünk a hagyományos székely szilvapálinka készítéséről és az ottani életről.

Az erdélyi hegyek, völgyek feladják a leckét a vajdasági síkvidékhez szokott bringásoknak. A harmadik napon Erdőszentgyörgy–Székelyudvarhely távon az 1000–1100 méter szintemelkedést jelentősen megéreztük, ebből kifolyólag érdekesen alakult a túrán a kerékpárok haladási átlagsebessége. Olykor 10–11 km/h órával fogcsikorgatva haladtunk felfele a hegyen, majd ujjongva következett az ereszkedés 50–60 km/h sebességgel.

A negyedik napon Székelyudvarhelyről Ivóra tekert a csapat. Ivó környékén többen felkeresték a Zetelaki-víztározót, ahol mind felfrissülni, mind pedig gyönyörködni lehetett a varázslatos hargitai tájban. Aki mégis kihagyta volna a kellemes vízparti varázst, annak a szállásunk mellett csörgedező Ivó-patak szolgáltatott kora esti kikapcsolódást.

Közel 200 kilométer volt már mögöttünk. Udvarhely környékén találkoztunk először kerékpárutakkal, a túránk többi szakaszát országúton tettük meg, némely autós vagy kamionos ideges dudálással tudatta, hogy ezeken a szakaszokon ő az úr, de ennél nagyobb gondunk nem volt. (Lehet, csak számomra volt szembetűnő, hogy a többségében románok lakta települések útszakasza mellett láthatóan több az útszéli szemét, illetve a közúti lócitrom.)

Ivóról a Madarasi-Hargitára vezető út kerékpárral nehezen volt megközelíthető, így a túra hatodik napján gyalogszerrel vágtunk neki a csúcsnak, majd tovább Hargitafürdő irányába. A csapatunk kissé szétszakadt, egyesek lemaradtak, míg mások jóval előrébb jártak tőlem, így pár percre egyedül maradtam az erdei ösvényen. Égig érő fenyőfák árnyékában botorkáltam a sziklás úton, hallgatva saját léptem és a mellettem elguruló kavicsok csendes ütközését. Pillanatra megálltam, hogy bevárjam a társaim. Ekkor kerített hatalmába egy furcsa érzés. Hiába szegeztem fülem a mögöttem húzódó koptató irányába, társaim zaját keresve, nem hallottam semmi neszt. Életemben először találkoztam a teljes csend állapotával. Bármennyire is szerettem volna hallani valamit, a végtelen némaság vett körül mindenfelől. Az erdő csendje volt. Gyerekkoromban mindig csendre vágytam, szobámban elbújva a nyugalmat kerestem, amelyet bármennyire próbáltam megtalálni, végül mindig csalódnom kellett. Az otthoni, kishegyesi „némaságot” mindig megszakítja valami motorzaj vagy a távolban elsikló vonat dübörgése, esetleg a távoli utcák kóbor kutyáinak kínos vonítása. Itt azonban a hegyen már-már félelmetes csend vett körül, bármennyire is vártam a hangokat, még a vastagtörzsű fák is némán álltak őrt mellettem.

Túránk 10. napja következett. Elhagyva a Gyergyói-havasokat immáron a Maros mentén koptattuk az aszfaltot Szászrégen irányába. A túravezetőnk által kiosztott útvonaltervet áttekintve szembeötlött a Galonya nevű település, amelynek nevét Wass Albert Funtinelli boszorkány című regényben ismertem meg. Kerékpárom hátán utazva sikerült először megpillantanom az Istenszékét, és továbbgurulva a Maros mellett, megfigyelni azt a világot, ahol már képzeletben jártam Wass Albert segítségével. Marosvécsen megtekintettem az író síremlékét, majd Holtmaroson a mellszobrát. A helyi lelkésszel elbeszélgetve sok érdekességet hallottam Erdélyről, Wass Albert küzdelméről, igazáról és az író titkairól. Számomra a hallottak sok új gondolatot és kérdést vetettek fel, amelyekre talán egy következő látogatás alkalmával, esetleg Wass köteteit olvasva találok választ.

A túra végét a Maros menti szakasz megtétele jelentette, ezt követően kerékpárjaink ismételten felkerültek az autóbusz vontatójára, mi pedig szardíniaként betömörültünk a székekbe. Olykor rövidebb időre megállva, néhány csodát még megtekintve, de lassan búcsúznunk kellett az erdélyi tájtól.

A túra minden napja egyedi élményeket tartogatott számomra, több olyat, amelyet nem elég csupán papírra vetni, látni és átélni kell. Egyben biztos vagyok, célomat sikerült megvalósítanom, sikerült újat felfedeznem, sikerült Erdélyt még jobban megszeretnem, és most visszavágyom a hely ezernyi csodával gazdagított világába.

Sándor István
morfondir.ro