turizmus  2012.12.13. | 11:39 Ködbe burkolt látvány

A kérdés napokig lebegett, mármint az, hogy a hétvége milyen időjárással örvendeztet meg. Eső, havas-eső sarat termel a természetjáró ember bosszúságára. Ha a szürke égbolt legalább nem facsar ki magából könnyeket, akkor már neki lehet vágni a hegynek. Valamilyen fajta szerencse is szokta kerülgetni azt a népes társaságot amelyikkel végül is nekivágtam a vasárnapi túrának.

Amikor a Gyilkostó felé elindult az autóbusz ahol helybéli, környéket jól ismerő is erősítette a csapatot, a nap foltozatlan lyukakon kandikált ki, ágrólszakadt munkanélküliként. Pár órán belül a felhősereg is széjjelfutott. De ahová mi igyekeztünk, ott más szelek fújdogálnak. Lélekvesztő hídon imbolyogva, jutott mindez eszembe, két kezemmel markoltam a vastag sodronyokat, lépegettem a deszkákon, melyek között a lent gyöngyöző Kis-Békás vize incselkedett velem. Nem zúgott vészjósolóan, csak folydogált békésen az óriások kavicsaként széjjeldobált kőtömbök között.

Szűkön mérik a vizet errefelé, az aszályos nyarat csapadékszegény ősz követte, a vízi tündérek is elhagytak minden lábszár felüli magasságba vájt, mészkőbe ágyazott, gömbölyded odút. Nincs szükség itt a mesebeli, vízen csak úgy tovább suhanó bocskorokra, hétköznapi gumicsizmában is át lehet caplatni a patakon. Csak az embermagasságon felüli vízjelek utalnak az egykori esős júliusok dübörgéses vízhozamára.

A bakancsok viszont nem vízbarátok, így akinek a himbálódzó sodronyhíd nagy kihívás, inkább keres valamilyen szűkebb gázlót. A szerencsésen átkelők nagyobb köveket dobálnak a mederbe, segítő kezet nyújtanak a nedves szikladarabokon egyensúlyozó lemaradottaknak. Történik mindez nyomasztó, szürke égbolt alatt, a Békás-szoros ködbe burkolt meredek szirtjei között. Magunk mögött hagytuk már a Magyarok-hídja, ösvény szélességű beton íveit.

Hetven éve is elmúlt, hogy elkezdett állapotában várakozik és a magyar utászok munkáját dicséri, hogy az idő acélozott fogai látszólag alig kezdték ki. Rajta átkelni nem egyszerű dolog a tériszonnyal „megáldott” turistának. Mikor a csapat összeverődik, megindulunk a szorgosan felfelé tartó ösvény kusza fonalán. Állandóan boróka és fenyőágak szövődményei között kell kidugni a fényképező masinát, mert a lent kanyargó víz-kő-szűrt fény összjáték két marokkal méri a témát.

Emeletes háznyi szikladudor tetején, ahol fiatal nyír és erdei fenyő békésen megfér egymás mellett, padot, asztalt és útbaigazító táblát helyeztek ki, ép párkány szegélyezi a peremet. Lentebb egy pihenő hely nem volt ennyire szerencsés, pad és ácsolt asztal megroggyant mint a letaglózott ökör. Valahogy soha ki nem fogyunk a vandálokból, de a göngyöleget hanyagul elszóró turistából sem. A kilátón épp hogy elfér a csapatunk, de csak a sziklafalak közé zárt, szűk vízszintes horizont mentén bámulhatunk, a függőlegesen ívelő tekintet elvesz a ködfelhőben.

A Mária-kő teteje gyakorlatilag nem látszik, egybenőtt a párába burkolt éggel. Még így is mérhetetlen a vadregényes katlan látnivalója. Szükséges a pihenő, mert még jókora emelkedő vár ránk. Ruhadarabok is lekerülnek, mire elérjük a kopárabb részt, a szurdok fölött. Ritkás fenyőerdő között sáros út halad, azon haladunk egy darabig, majd egyenesbe vesszük a vélt irányt, egy másik utat keresztezve megcélozzuk egy olyan tipikusan hegyvidéki kerítés szélét. Rövid nézelődés után az átjáró is megkerül amit csak jóindulattal lehet nevezni kapunak.

Drótból hevenyészett a sarka, csuklónyi vastagságú fiatal fenyőből eszkábálta össze a gazda. De nyílik ha kellőképpen megemeljük. Hajlott gerincen kaptatunk tovább, mindig csak felfelé, fel, fel. Az egykori nyomtalanul eltűnt, gyengélkedő szamár esetével láthatóan szembesültünk, az irányjelző csúcsok felhőbe, ködbe burkoltan láthatatlanok. Olyan öt méternyit lehet előre látni, el is tévesztjük az irányt, igazi málnavészen, bokros siheder erdőn keresztül kell magunkat átharcoljuk. Némi tétovázás és kerülés árán ismerőssé válik a párába burkolt táj.

Hegyoldali pajta mellett pihenünk egy keveset, majd átvergődünk egy drótkerítésen, az egykori futóárkokig. Azok vezetnek a célhoz, a Kis-Lucskő vagy más néven az Őrkő aljába, de a társaság szétszóródik a ködös tájban. Mire lassanként összeverődünk lehet is nekivágni a kaptatónak, a csúcs felé. Eszembe jut a Hazug Pista -féle szöveg, miszerint „olyan meredek helyen kaszáltunk, hogy a zergét ölben kellett felvinni”. Na, ez is olyan. Volt aki nem is vállalta, mert szédítőnek ismerjük a csúcsot, inkább lent maradt, csomagmegőrzőnek. Még ha hátizsák nélkül valamivel könnyebb a mászás, akkor is pirosló arccal érünk fel a sziklatetőre, ahol egy egykori bunker, az Árpád vonal maradványai fogadnak.

Egy ilyen helyen sokáig el lehet merengeni a győztes csaták, vesztett háborúk, dicsőséges múlt, dicstelen jelen paradigma vesztőiben. Ilyenkor a jövő valahogy olyannak tűnik mint a mostani kilátás a szikla tetejéről. Gyakorlatilag semmit sem látunk a környező tájból, a köd kitartóan ural mindent. Majd a legközelebb talán jobb lesz az idő. Kötelező csúcspálinka, csúcsfotó, rövid csúcspihenő után visszaereszkedünk a csomagokhoz, ahol a szalonna, kenyér, túró, hagyma, kolbász megfogyatkozik.

A visszaút már könnyebb, néha még félnapsütéses fényképeket is sikerül készíteni. A Békás-szoros szikláinak fenségesen döbbenetes látványát, amelyre nehéz szavakat találni, a homályos látótér sem tudja elrejteni. Főleg egy ilyen szögből, messze a műút kényelmétől, az átlagos látogató képzeletét messze meghaladva. Az utunkról amatőr film is készül, a filmes gyakran kétszer teszi meg ugyanazt az utat, oda-vissza az állványon hagyott filmező gép kedvéért. Meg kell szenvedni a műért. Ezért érdemes is volt, amint az utólag kiderült.

A visszaúton már csak egy újabb, két termetes fenyőből rögtönzött lélekvesztő híd okoz némi bonyodalmat és derültséget, aki nem bírja humorérzékkel az ismételten gázlót keres. Szürkület előtt sikerül elfoglalni az autóbusz kényelmét, a helyi Erdélyi Kárpát Egyesület egy újabb túrát tudhat maga mögött, ködbe burkolt látvánnyal. Mikor ezeket a sorokat írom, sűrűn hull a hó odakint, mondják közel harminc éve nem látott Gyergyó ekkora havat.

Hihetetlennek tűnik, hogy nemrég még őszutónak becézhettük a december elejét. A közelmúltban történtek még frissen hatnak, ezért gondoltam jobb lesz ha rögzítem, különben elvesznek az ez évi, utolsó száraznak mondható természetjárás emlékei. Mert ilyenkor már a hószánok csengője hívogat Karácsony felé.

Török Zoltán