turizmus  2013.01.06. | 13:48 Végigbuszoztam Patagóniát

A többezer kilométeres szárazföldi utazásoknak különös vonzerejük van azóta, hogy létezik alternatívájuk. Végigbuszozni Patagónián három és fél nap alatt a Magellán-szorostól Santiago de Chiléig egyértelműen jobb ötletnek tűnt, mint felszállni a repülőre. Pedig az utóbbi nemcsak sokkal gyorsabb, de jóval olcsóbb is lett volna.

Ahogy azt már egy korábbi cikkemben megírtam, Patagónia a világ egyik utolsó, zord határvidéke, ahol nem az ember, hanem a természet az úr. Itt, a gyönyörű, vad Torres del Paine nemzeti parkban túráztam két évvel ezelőtt, majd nekivágtam a végtelen pusztának észak felé, az Andok argentin oldalán, a Ruta Cuarentán (40-es út). Ez a legendás út a hatalmas ország teljes hosszában, a Magellán-szorostól egészen a bolíviai határig húzódik. A patagóniai rész szinte teljesen lakatlan: semmi sincs 700 kilométeren keresztül, csak a hideg, szeles, üres puszta. Az út nagy részén nincs aszfalt, csak le van döngölve és zúzott kővel van felszórva.

Amikor már a tizedik órája rázkódtam a buszon a világ legüresebb táján, az jutott az eszembe, hogy milyen jó lenne, ha legalább néha megszakítaná a monotóniát egy-egy falu. Nos, 700 kilométer alatt egyetlen falu volt az úton, a tíz házból álló, elmondhatatlanul nyomorult Bajo Caracoles (a név jelentése kb. Alsócsigás). Fogalmam sincs, mivel foglalkoznak az ott élők, azon kívül, hogy megpróbálnak a napi egy-két buszról leszédülő utasoktól pénzt lejmolni.

Estére végre megérkeztem Los Antiguosba, ami olyan volt, mint a megváltás: legalább 1000 ember lakott ott, és volt növényzet is. Itt leszáltam az argentin buszról, egy teljesen üres hostelben töltöttem az éjszakát, aztán másnap egy kisbusz átvitt a határ chilei oldalára, a Chile Chico nevű faluba, ahol a General Carrera-tó állta utamat.

Kikötői blues

Két lehetőségem volt: vagy az egész tavat megkerülhettem volna nyugatról (ez állítólag két nap, mivel csak földút van, és napi egy busz jár arra), vagy áthajózhattam a tavon egy utas- és autószállító kompon, amely szintén naponta egyszer teszi meg az utat. Az utóbbit választottam, arra számítva, hogy estére megérkezem Coyhaiquébe, a chilei Patagónia északi részének egyetlen városába. A jegypénztárban azonban közölték: az aznapi hajóra már minden jegy elfogyott. Valószínűleg úgy néztem a pénztárosnőre, mint akit bolti lopás miatt halálra ítélnek, mert szánakozóan azt javasolta, hogy menjek le a kikötőbe, és próbáljam meggyőzni a kapitányt, hogy engedjen fel a hajóra.

Volt még három óra az indulásig. Hideg volt, álltam a kikötőben, néztem a tavat, és elkezdtem érveket keresni. Hogy másnap reggel indul a repülőm. Hogy elfogyott a pénzem, és nem tudnék még egy éjszakát kifizetni a hostelben. Hogy tüdőgyulladást kaptam, és minél előbb kórházba kéne jutnom. Sajnos egyik érv sem tűnt túl meggyőzőnek – igazából nem volt semmi bajom, csak egy elkényeztetett európai voltam, aki személyes sértésnek vette, hogy olyasmit mondtak neki, ami mindennapos dolog Patagóniában: „ma már nem jutsz ki ebből a faluból, várjál holnapig".

Közben megérkezett még egy ember a kikötőbe, egy chilei srác, akinek szintén nem jutott már jegy. Bányamérnök volt, 14 napot dolgozott egyhuzamban egy környékbeli aranybányában, és minél előbb haza akart jutni Coyhaiquébe, mert nem szívesen töltötte volna az első szabadnapját egy hostelben. – Majd meglátjuk, hogy sikerül-e felszállnunk a hajóra – mondta – most ezen kár aggódni. Aztán elővette a gitárját, bluest játszott, és közben elkezdett esni a hó. Egy ismeretlen chilei sráccal álltam tehát a kikötőben a hóesésben, aki bluest gitározott, amíg azt vártuk, hogy kiderüljön, hány nap alatt jutunk el a legközelebbi városba. Igen, ez egy tipikus patagóniai pillanat volt.

A kapitány végre megérkezett, azonnal felmérte a helyzetet, legombolt rólunk fejenként 2000 pesót, és kérdés nélkül felengedett minket a kompra. A hajó három óra alatt tette meg a 30 kilométert a szél és a sziklák miatt. A fedélzeten gyerekek rohangáltak visítozva, és a korláton csimpaszkodtak – nézni sem bírtam, mert biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül beleesnek a jeges vízbe, de a szülők nem törődtek velük. Aki erre lakik, az havonta legalább egyszer megteszi ezt az utat a komppal, valószínűleg a gyerekek is pontosan tudták, hogy meddig lehet felmászni a korlátra. Aki először lát az állomásra érkező metrót, ahogy elhúz a peronon álló gyerekektől fél méterre, valószínűleg ugyanúgy szívbajt kap, mint én a hajón. Aztán persze senkinek nem lesz semmi baja.

Tovább északnak a Déli Országúton

Estére sikerült megérkezni Coyhaiquébe, amely az elmúlt napok után olyan volt, mint egy igazi metropolisz. Ötvenezer lakossal, repülőtérrel és plázával rendelkezett, és ami a legfontosabb, innen indultak a buszok tovább, észak felé a Carretera Australon, a Déli Országúton.

Sajnos, amikor megérkeztem a városba, már be volt zárva a buszállomás, de az egyik kertben (!) megláttam néhány kisbuszt, a kertkapun meg egy kiragasztott papírt, hogy másnap reggel megy egy busz északra. Volt telefonszám is, felhívtam, és tíz perc múlva már ott is volt a busz tulajdonosa és sofőrje, Becker úr, hogy megvehessem tőle a buszjegyet az 500 kilométerre északabbra fekvő, vicces nevű Futaleufú faluba.

A busz másnap reggel indult, a húsz utasa közül tíz helyi volt, tíz pedig turista, így Becker úr igyekezett mindenkinek a kedvére tenni. A megállókat úgy alakította, hogy a helyieknek a legkényelmesebb legyen (kis mellékutakra is bekanyarodott, hogy a házához a lehető legközelebb tegye le az utast), a turisták kedvéért pedig háromperces pihenőket iktatott be a turisztikai nevezetességeknél (mint például a híres Ventisquero Colgante, a Függő Gleccser), hogy tudjunk fotózni.

A kopár argentin oldallal szemben az Andok chilei oldala gyönyörű, haragoszöld színben pompázik. A Carretera Austral így olyan, mintha az ember több száz kilométer hosszan próbálna meg átkelni a Kárpátokon, de a hegyek csak nem akarnának elfogyni. A táj – fenyőerdők, kis tavak és faházak – lehetnének Erdélyben vagy a Magas-Tátrában is, az út pedig hol le van betonozva, hol nincs. Végig olyan érzésem volt, hogy mindjárt átérünk a hegygerincen, és a túloldalon visszaérkezünk a civilizációba. Ez nem történt meg, a Carretera Austral nem jut el Chile központi régiójáig: egy fjord miatt megszakad, és csak hajóval lehet továbbmenni.

Keresztül-kasul az argentin-chilei határon

Észak felé a másik opció, amit választottam, a Futaleufú-Osorno busz, amely reggel Chiléből indul, átmegy Argentínába, aztán este visszaér Chilébe, mert az argentin oldalon, a Ruta Cuarentán teszi meg azt a távot, amelyen Chilében hiányzik az út. Ez olcsóbb volt, mint a hajó, a hátránya viszont, hogy egy nap két határátkelésen és poggyászellenőrzésen kellett átesni, és mindkettő másfél órát tartott. Dél-Amerikának Schengen kell: az egész egyszerűen nem állapot, hogy a chilei vámosok még az ember szendvicsébe is beletúrnak gumikesztyűvel, annyira alaposan átnézik a poggyászt.

Pihenő egy aprócska faluban, a c

Ráadásul a buszsofőr sem volt olyan empatikus, mint Becker úr előző nap: fél órát álltunk egy szupermarket parkolójában, hogy az utasok nyugodtan bevásárolhassanak, a gyönyörű Nahuel Huapi-tónál viszont egy percre sem volt hajlandó megállni. Így jártam, maradt az ablakon át való fotózás. Aztán Osornóba értünk, átszálltam egy Santiagóba tartó buszra, és éjszaka letudtam a hátralevő 800 kilométert.

A buszon végig azon gondolkodtam (amíg el nem aludtam, persze), hogy megérte-e vajon ez a hosszú és kimerítő utazás, nem lett-e volna több értelme repülőre szállni. Aztán arra jutottam, hogy sokkal jobban jártam így, két okból is. Egyrészt felfogtam Patagónia méreteit és végtelen elhagyatottságát. Másrészt elhatároztam: egyszer, ha sokkal több időm és pénzem lesz, visszamegyek a lélegzetelállítóan szép Carretera Australra, és egy hónap alatt végigbiciklizek rajta.

A legendás országutakban az a jó, hogy ha még nem mentél rajtuk végig, akkor azért vonzanak, ha pedig már végigmentél rajtuk, akkor meg azért.

Soltész Béla
origo.hu