Amióta ember az ember, a kezdet és a vég foglalkoztatja leginkább. Szellemvilág, gonosz és jó erők harca, istenek, teremtés, végítélet – az évezredek során megannyi válasz született. Ma, a tudomány mindenhatóságának korában a világvége-jóslatok megalapozottabbak, de mintha fajunk ösztönös vágyat érezne a rettegésre: a pusztulás forgatókönyvei még mindig hihetetlenül változatosak.

A földi élet folyamatosan fejlődik, megújul, akár saját hamvaiból újjászületik, jelen tudásunk alapján koránt sincs benne kódolva a végzet. Még az emberi tevékenységgel együtt sem, azzal legfeljebb saját ma ismert civilációnkat semmisítjük meg, előidézzük a hatodik nagy kihalási hullámot, de magát az életet nem tudjuk eltörölni.

Ha tehát a „világvége” utáni állapotot úgy képzeljük el, mint a Mars kietlen sivatagjait vagy a Vénusz csaknem 500 Celsius-fokos felszínét – ahol ha van is bármilyen legfeljebb néhány mikroszkopikus létformára számíthatunk egy-egy védett zugban –, ahhoz valamilyen váratlan tragédiának kell történnie. Néhány példa:

Szupervulkánok kitörése nyomán a légkörben feldúsuló üvegházhatású gázok a Vénuszéhoz hasonló klímát eredményeznek.

• Kozmikus ütközés hatására földünk kilökődik a végtelen, jéghideg űrbe.
• Egy aszteroida becsapódása világméretű kataklizmát indít.
• Az üvegházhatású gázok mennyiségének drasztikus lecsökkenése miatt az egész földfelszínt vastag jégpáncél borítja.

Folytathatnánk még hosszan, de ebből is látszik, hogy elméleteink szerint a globális tragédiát nem várt események, mondjuk úgy „balesetek” okozzák majd.

Ha viszont biztosra akarunk menni, tekintetünket a Nap felé érdemes emelni. A tudomány mai állása szerint készpénznek vehetjük: csillagunk néhány milliárd éven belül elpusztítja a földi életet, a kék bolygóból nem marad más, mint egy felperzselt és halott szikladarab. Kezdjük az elején.

AVANTIS / MANUEL COHEN

Az űrben kavargó gáz- és porfelhőből körülbelül 4,5 milliárd évvel ezelőtt kialakult a Nap, nem sokkal később a Föld és a többi bolygó, megszületett a Naprendszer. Csillagunk közepén a roppant nyomás hatására már ebben az első szakaszban beindult a hidrogén fúziója, amelynek során a csillag magjában lévő hidrogén atommagok összepréselődnek hélium atommagokká. Ezalatt rettentő mennyiségű energia szabadul fel, gondoljunk csak a hidrogén bombára, amely ugyanezen az elven működik.

Ez adja meg Napunk számunkra most legfontosabb paramétereit: légkörének, pontosabban fotoszférájának 6000 Celsius-fokos hőmérsékletét és az égitest méretét.

A belül uralkodó csaknem 16 millió fok olyan kifelé irányuló nyomást idéz elő, amely ellensúlyozza a roppant test gravitációs erejét, magyarán a Napot saját gravitációja a mostaninál jóval kisebb gömbbé préselné, ám a magfúzióból keletkező nyomás és energia ezt meggátolja

– magyarázza a 24.hu-nak Szölgyén Ákos fizikus, az ELTE Atomfizikai Tanszékének doktorandusza.

Ám ez nem maradhat így örökre, egy idő után – körülbelül ötmilliárd év múlva – a hidrogén elfogy a Nap magjában, csökken az energiatermelés és a hatalmas gravitációs nyomás elkezd felülkerekedni. Azonban csillagunk feleszmél, hogy a magon kívül is vannak még „rejtett” hidrogéntartalékai a külsőbb rétegekben.

Ahogy a saját gravitációja egyre jobban préseli, ezek a rétegek is elkezdenek hidrogént fuzionálni, amitől csillagunk új erőre kap és szembeszállva a gravitációval felfúvódik: ezt az állapotot nevezik vörös óriásnak. Mindeközben a magban olyan elképzelhetetlen forróság kezd eluralkodni, hogy maga az égéstermék, a hélium is meggyullad, azaz elkezdődik a hélium atommagok fúziója.

A Naphoz hasonló csillagok élettartamát 10 milliárd évre teszik a tudósok, születésük után ennyivel kezdődik meg haláltusájuk, amely során többször vörös óriássá fúvódnak.

A halálához közeledve, nagyjából 5 milliárd év múlva Napunk vörös óriásként olyan hatalmas lesz, hogy egészen a Föld pályájáig kitágul, felperzseli, megolvasztja majd bekebelezi a körülötte keringő bolygónkat.

Bekebelezi, de nem emészti fel: Napunk akkor egy óriási, de ritka, izzó gázgömbbé válik: a Föld pályája szó szerint a Napon „belül” lesz, de továbbra is kering, csak az űr helyett a ritka, forró gázban.

Nem nehéz elképzelni, ahogy egyre melegebb lesz, a forróság megöl növényt és állatot, tüzek pusztítanak, majd elillan a légkör, elpárolog a víz, a talaj felforrósodik, míg végül a Föld az izzó gázgömbbe kerülve jókora, olvadt kőzetgolyóbissá válik. Amikor a hélium elfogy, a Nap élete is véget ér.

Végezetül Napunk ledobja az összes külső rétegét és csak az apróra zsugorodott magja marad hátra. Nagyobb tömegű csillagoknál ekkor újabb és újabb magfúzió indulhat be a kezdeti tömeg függvényében, ezek a csillagok ciklikusan gyártják le az újabb és újabb kémiai elemeket a periódusos rendszerből egészen a vasig. De a Nap erre nem lesz képes, kihűl és úgynevezett fehér törpévé válik

– mondja a szakember.

Ekkor a Föld ismét „kívülre” kerül, a halott bolygó hűségesen rója köreit halott csillaga körül.

Sok milliárd év múlva a galaxis közepére „süllyedt” fekete lyukak valószínűleg összeolvadnak, a távolabb keringő objektumokat, mint a mi fehér törpénket és egykori bolygónkat a gravitáció kilökheti a végtelen űrbe, ezt nevezzük parittyahatásnak.

Később a Tejút közepén található szupernehéz fekete lyuk valószínűleg elnyeli a kisebb fekete lyukakat, és sok-sok száz milliárd év elteltével a világegyetemben kihuny minden fény, a valódi „világ végén” teljes lesz a sötétség. Nem lesznek csillagok, bolygók, gáz- és porfelhők, az univerzumot számunkra felfoghatatlan pontszerű, de elképesztő tömegű fekete lyukak alkotják majd.

ÚJSÁGÍRÓ. 2018. 10. 21. 14:39

Illusztráció: RON MILLER / LEEMAGE