Annak idején, Bolíviában egy 72 éves hátizsákos utazó férfi azt javasolta, hogy Indiába ne szólóban menjek, mert az nőként veszélyes. Tavaly viszont nagyon elkezdett vonzani ez az ország, így az intelmekkel nem törődvén, kalandra éhesen megvettem egy repülőjegyet Delhibe. 

Már a vámvizsgálatnál két sort láttam, nekem a női sorban volt a helyem, ahol a fémdetektor mögött egy kis sátrat állítottak fel az átvizsgálásunkra. Érdeklődve figyeltem mi történik: a sátor függönyét egy katonalány elhúzta, majd intett a következőnek, hogy jöhet, mögötte összezárta. Kicsit ijesztőnek tűnt, ám mikor sorra kerültem, kiderült, hogy egyszerű kézi detektoros ellenőrzésről van szó. Érezhető és látható volt a misztikum, amit a nők köré - szó szerint – felhúztak.

Nők és férfiak külön pénztárnál vehetik meg mozijegyüket.

A repülőtérről kiérve, hamar világossá vált, hogy nem szabad úgy öltözködni, mint otthon. Nem azért, mert megsértem őket, hanem mert úgy érzem magam, mintha nem is lenne rajtam ruha. Az első naptól kezdve csak bő nadrágokat vettem fel és kendőket csavartam magam köré. Mégis volt olyan, amikor ez nem volt elég.  Agrából Mathurába mentem át, hogy ott vonatra szálljak és elmenjek Varanasiba.

Az agrai megállóban egy busz állt, előtte egy bódé, ahol jegyet tudtam venni. Öt-hat ember tömörült az ablaknál, akik gátlástalanul bámultak bele a pénztárcámba, amikor jegyet vettem. Egyre jobban izgultam: egyedül kell buszra szállnom. Hallottam, hogy nemrég több lányt is megerőszakoltak, de haladtam úti célom felé és beültem hát a nőknek fenntartott helyre, az első sorba.

A busz ablakán kinézve horkanva köpködő mandulaárusokat láttam, verekedő férfiakat, egy négy év körüli totyogós, nagyon szutykos kislányt, aki a csecsemő testvérét vállára vetve kéregetett, mellette egy hiányos végtagú koldust, szájában egy konzerves dobozzal. Mögöttem kezdett megtelni a busz, de még nem indultunk. Eltakartam az arcom a kendőmmel és a kapucnimat mélyen a fejembe húztam, hogy ne legyen olyan feltűnő egy idegen nő jelenléte a buszon. Próbáltam írni egy kicsit, de éreztem a tekinteteket a tarkómon. „Ne fordulj meg, ne fordulj meg!” – ismételgettem magamban. Nem akartam, hogy a kék szemem és fehér bőröm

lebuktasson.

A busz motorja felbőgött, ajtaja becsukódott, és abban bíztam, talán a hátam mögött lesz egy turista, akit nem vettem észre, szóval megfordultam. Hiba volt! Negyven szempár szegeződött rám. Csak a szemük fehérje világított a sötét buszon. 

Útközben izzott a feszültség, aztán megérkeztem Mathurába, a busz, szokás szerint, épp annyira lassít, hogy az utasok lepattanhassanak. Abban a pillanatban, hogy leszálltam a semmi közepén, egy kisfiú jött oda és kezdte el rángatni a ruhámat, hogy adjak neki enni. Majd hamarosan észrevettek az út mentén álló riksások is. Először egy fiatalabb taxis jött oda, és 150 rúpiáért vállalta a fuvart az állomásig, de egy másodperc alatt 7-8 villogó szemű „keselyű” állt körbe. Vágyakozó pillantással néztem a buszt, ami az imént hagyott magamra: ott sokkal nagyobb biztonságban voltam! Miközben bátorságot öntöttem saját magamba, határozottan mondtam, hogy a vonatállomáshoz akarok menni.

Erre a riksások elkezdtek alkudozni. Végül nem a legolcsóbbat, hanem a legőszintébb szeműt választottam 50 rúpiáért. A riksán a nagy ijedtségre rágyújtottam egy cigarettára, mire „sofőröm” érdeklődött, hogy szívok-e mást is. Természetesen nem, közöltem vele, majd egy bokor mellett megállt, és a semmi közepén elkezdett hindi nyelven beszélni, én meg az összes általam ismert nyelven kértem, hogy menjünk a vonathoz, de ő nem reagált, ekkor erőteljesen rákiáltottam: „Trainstation! Now!” Erre elindult, én meg akkor könnyebbültem meg, amikor megláttam a síneket. 

Erre a a vonatra vártam négy órát.

Ami az állomáson fogadott, szinte leírhatatlan. Ha csak rágondolok, érzem orromban a rothadás és az ürülék szagát. Családok fekszenek a földön a szemét és a tehénürülék között. Piros hátizsákom feltűnő volt, ismét meredt tekintetek tapadtak rám. Ismét belülről biztattam magamat: „Csak ne nézz a szemükbe, keresd meg a táblát, hogy honnan indulsz és szállj fel a vonatra!” Még egy órám volt indulásig, majd a táblán láttam a kiírást: három óra késés.

Négyszer olvastam el, mire tudatosult bennem, még négy órát kell itt vesztegelnem. Elindultam az információs pult irányába, hogy megtudakoljam, igaz-e a hír. Ahogy próbáltam utat törni a fekvő emberek között, elhaladtam egy sötét terem előtt, a szagból ítélve azt használták WC-nek. Az információ előtt hatalmas tömeg állt, de egyszer csak megnyílt középen.

Azt reméltem, hogy nekem engednek helyet, de csak egy tehén cammogott át kényelmesen közöttünk. Egy férfi, aki már egy ideje követett, megragadta a karomat és azt mondta, hogy menjek vele. Bíztam benne, és ő megmutatta, hol tudok bemenni az irodába hátulról, és mivel utazó nő voltam, nem zavartak ki, és sajnálattal mondták, hogy valóban négy órát kell várnom, vagyis hajnali egykor fog befutni a vonatom. 

Hosszú ideig tartott, amíg megnyugodtam, majd két nővel kezdtünk beszélgetni, vidámak voltak, és én is elfelejtettem az elmúlt óra történéseit. Kiderült, hogy egyik beszélgető partneremnek, a 22 éves lánynak lesz az esküvője.

Az érdekházasságok menyasszonyai gyakran kislányok.

Természetesen érdekházasságról van szó – Indiában 90 százalékban így köttetnek a frigyek. Tetszik neked a vőlegényed? – kérdeztem. Roppant furcsa kérdés lenne ez itthon és valószínűleg náluk is az lehetett, mert a lány elpirult és nem válaszolt. Konkrétan szégyellte, hogy nem közömbös érzelmileg a fiú iránt. Megkérdeztem mi történik, ha egy házas ember beleszeret valaki másba. A két indiai nő a kérdést sem értette, szinte egyszerre kezdték el, hogy ez egy áldozatokkal járó szerződés, ez egy életre szóló kötelezettség. Itt dolgozni kell, pont úgy mint ahogy egy munkaszerződésben. Mindenkinek megvannak a maga feladatai, és azt el kell végezni. Az, hogy szerelmes leszel nincs a terítéken.

-  És te voltál már szerelmes? – kérdezték ők.  
-  Előfordult már, igen – válaszoltam.
-  Teljesítettél is?

No, ezt a kérdést én nem értettem, de amikor kiderült mire gondolnak, én pirultam el. Indiában nincs szexuális élet házasság előtt. A két indiai nő életében én voltam az első nem házas és nem szűz nő, akivel valaha találkoztak. Elszégyelltem magam és azon gondolkoztam, hogy az én világomban pont az a kínos, ha valakinek az én koromban még nem volt intim kapcsolata. Mi, nyugati nők azt feltételezzük, valami nem stimmel. 

Idáig azt gondoltam, hogy az érdekházasság egy kegyetlen és drasztikus módszer a családegyesítésre. A pályaudvaron történt beszélgetés megmutatta a másik oldalt is: nekik ugyanannyira furcsa az én szabad választásom, mint nekünk az ő érdekházasságuk. Úgy gondolom, a mi társadalmunk is szenved a saját rendszerétől, hiszen mióta szabadon választjuk meg a párunkat, egy hatalmas felelősség zúdult a nyakunkba. Nem véletlen, hogy tíz évvel kitolódott a családalapítás időpontja egy-két generáció alatt.

Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a szerelmi házasságok nem igazán tartósak. Mi akkor házasodunk meg, amikor egy kapcsolat tökéletes, és a legboldogabb. Azok, akiket kényszerítenek egy házasságra, legalulról kezdik építeni kapcsolatukat, és általában a viszonyuk javuló tendenciát mutat.

Ezek után sem gondolom, hogy jobb lenne megkérni szüleinket, hogy ők válasszák ki házastársunkat, azt viszont megértettem, hogy semmi nem olyan fekete vagy fehér, mint ahogy korábban hittem. 

Írta: Vigh Bori – www.backpacker.hu