Alig tettük be a lábunkat Delhibe, útitársammal Aryával, hogy megkezdjük több hónapos utazásunkat a kontinensnyi országban, máris zavargásokba útlezárásokba, rendőri ellenőrzésekbe, és felgyújtott autókba botlunk. A reptéren fogott tuk-tuk vezetője szerint az erőszakos tüntetések akkor robbantak ki országszerte, amikor a bíróság 20 év letöltendő börtönbüntetésre ítélte India istenként tisztelt guruját, Gurmít Rám Rahim Szinget, aki két női tanítványát erőszakolta meg még 2002-ben.
Gurmít Rám Rahim Szing Bollywoodban
A hírt én magam is olvastam, a szentnek tartott ötvenéves vallási vezető közismert hatalmas vagyonáról, a luxusautók iránti vonzalmáról, és arról, hogy mennyire imád bollywoodi filmekben szerepelni.
„Csak, hogy lássák mekkora befolyása van a hatvanmilliós követői táborral rendelkező Baba Rahimnek - kiabálja a sofőrünk a fővárosi forgalomban lavírozva, miközben veszettül dudál a mellettünk elszáguldó motorosnak - , 400 követőjét például arra vette rá korábban, hogy kasztrálják magukat, így kerülve közelebb istenhez. Négy nappal ezelőtt született meg a döntés, hogy vonuljon börtönbe. Híveit ez annyira felháborította, hogy nem egy államban az utcára vonultak, és összecsaptak a rendőrökkel. Itt, Delhiben a rendfenntartók még csak vízágyúztak előző éjjel, de északon már lőnek is. A zavargásokban 38 ember meghalt, és több mint 200 megsebesült, ezreket vettek őrizetbe. Egyáltalán nem biztonságos most Delhiben, de hát maguk tudják...”- néz ránk a visszapillantó tükörből sokat sejtetően.
A belvárosban először semmi nyoma nincs a tüntetőknek, ám hamarosan átvágunk az egyik templomkerten, a balra lévő utcán lekanyarodunk, majd egy blokádba ütközünk. A férfi, aki úgy tűnik az útlezárást felügyeli, azonnal megállít bennünket, valamit mond a tuk-tuk vezetőnek, és bár van egy furcsa érzésem, hogy ez a két ember ismeri egymást, a gyanakvásom elhessegetem. A férfi heves gesztikulálások közepette visszafordít minket azzal, hogy a hotelunk felé vezető utat eltorlaszolták, oda csak külön engedéllyel lehet belépni, amit a Hivatalos Turisztikai Irodában igényelhetünk.
Az utazási irodában természetesen nagyon szívélyesek, megmutatják az interneten a legfrissebb, zavargásokról szóló híreket, és mindenáron rá akarnak beszélni arra, hogy következő célállomásunkra, a Himalája lábánál fekvő Dehradúnba ne az éjszakai vonattal menjünk, hanem a rendelkezésünkre bocsájtott bérelt autóval, saját sofőrrel. A szállodánkhoz vezető úthoz kiállított külön engedélyről, nem meglepő módon, egy szó sem esik.
Miután látják, hogy rutinos utazókkal van dolguk, akikre nem nagyon lehet rábeszélni a horribilis 65 ezer forintos autóbérlést, utunkra engednek. Ám ahogy kilépünk az irodából, egy újabb tuk-tuk vezető csap le ránk, azzal, hogy mit keresünk mi ebben a lebujban, hisz ez csak átvágja az utazókat, ő majd elvisz bennünket az „igazi” hivatalos turisztikai ügynökségre.
Diadalittasan összenézünk Aryával, és elégedetten állapítjuk meg, nem tudtak rólunk egy rúpiát sem legombolni. Ötször jártunk már Indiában, és meg mertem volna esküdni, hogy ismerjük az összes piszkos trükköt, de arra, ami ezután következett, bevallom, álmomban sem gondoltam volna.
Reggeli forgalom Delhiben
Naivan beszállunk a tuk-tukba. Az újabb iroda, ahová megyünk valóban hivatalosnak tűnik. Bekeretezett oklevelek lógnak a falon, a székeken pedig hozzánk hasonló nyugatiak várakoznak, hogy valós információt kapjanak a Delhiben uralkodó jelenlegi állapotokról. Leültetnek minket is az egyik műbőrrel húzott fotelbe, majd chait, vagyis tejes teát hoznak, és elnézést kérnek azért, hogy várnunk kell. Hátradőlök a puha fotelben, utazástól elgémberedett lábamat kinyújtóztatom, és élvezem a hűvös légkondicionálást az izzasztó városi levegő után.
Hamarosan egy mézes-mázos, fiatal ügyintézőhöz kerülünk, aki kezet ráz velünk, majd mikor megmondom neki, hogy honnan jöttem, magyarul mond szavakat, és elmeséli mennyire szereti Budapestet, hányszor járt már ott üzleti ügyben, milyen kedvesek az emberek, és csodaszép a Citadella. Micsoda véletlen! Ettől jobb helyre nem is kerülhettünk volna - gondolom. Amikor pedig készségesen felajánlja, hogy a vezetékes telefonján tárcsázza a szállodánkat, hogy tisztázzuk a foglalásunk körüli helyzetet, már szívből jövő hálát rebegek az összes létező istennek, hogy ide vezérelt.
Kihalászom a táskámból nem csak a hotel, de az első interjúalanyom számát is. A vonal túlsó végén a szálloda megerősíti a hírt, hogy az utakat lezárták, és minden foglalást töröltek, sőt az interjúalanyom is nagyon sajnálkozik amiatt, hogy ma nem tudunk találkozni, de hát, sóhajtja, ilyenek a körülmények. Nagyon úgy tűnik, hogy a Delhiben való tartózkodásunkat igen rövidre kell zárni, de mielőtt itt is rá akarnának beszélni a méregdrága magántaxira, megkérdezzük, használhatnánk-e az internetet. Ez lett a vesztük...
Hamar kiderül ugyanis, hogy Dehradúnba a repülőjegy alig kerül többe, mint 15 ezer forint két főre, így ahelyett, hogy a magántaxit választanánk, azonnal lefoglalok két jegyet a 3 óra múlva induló járatra, és visszaindulunk a reptérre.
Este lesz már mire a Himalája lábánál fekvő apró internet kávézóban elolvasom interjúalanyom felháborodott e-mailjét arról, hogy életében nem találkozott még ennyire megbízhatatlan újságíróval, mint én, végtelenül csalódott bennem, hisz egy órát várt rám a megbeszélt helyen és időpontban. Legalább felhívhattam volna, hogy nem érkezem meg. Gyors levélváltás után aztán pillanatok alatt kiderül, mi is történt ma, és az, hogy micsoda színjátékba csöppentünk.
Meg kell hagyni, mesterien játszotta mindenki a szerepét azért a 65 ezer forintnyi rúpiáért, amit ki akartak húzni belőlünk a magántaxiért! Bár a zavargásokról szóló hírek igazak, Delhiben koránt sem volt akkora a felfordulás, mint ahogy azt nekünk és a frissen érkezett utazóknak állították. Egyes utcák valóban le voltak még mindig zárva, de ennek oka nem a tüntetés, hanem az utána maradó romok eltakarítása volt.
Ami valójában ámulatba ejtő, az az, hogy nem csak a tuk-tuk vezető, vagy az utcán álló, blokádot felügyelő férfi, hanem mindkét iroda, a második sofőr, és a telefon túlsó végén lévő, magukat szállodai portásnak majd interjúalanynak tettető férfiak (akik talán csak a másik szobából beszéltek velem), mind-mind összejátszottak.
Azt hiszem, túl sokáig voltam távol Indiától, és már-már elfelejtettem, mennyire fel kell készülni erre a hol szórakoztató, hol kimondottan dühítő „ki-mikor-hogyan akar átvágni” macska-egér harcra.
Mindig is mondtam, Indiában lenni olyan, mint az aranymosás, ki kell szitálni a mocskot, hogy megtaláljuk az értékes köveket.
.png)
Kommentáld!